Aligha feledhető 2009. szeptember 4-e, a szép ősz eleji péntek, amikor sietve hazatértem a Gámán János Szakközépiskolából (volt Traktoriskola) 13 és 14 óra között. A feleségem Cz. Z. költő és író barátom társaságában üdvrivalgással fogadott.
A felkiáltással, hogy Budapesten megszülettek az ikerlány unokáim, „a lányok, akik már előre jelezték”, hogy készüljünk fel a meglepetésre. A rendkívüli örömbe, boldogságba esésnek megvoltak a feltételei. A Sztalinszkaja vodka, a házi köményes pálinka, szilvaízes bukta, töpörtyűs pogácsa és a félszáraz olasz rizling, amelyet követett a hangos felkiáltás: Isten éltesse ikerunokáinkat, Lillát és Rékát, akik 2,950, illetve 2,390 kg-os súllyal „jelentkeztek” a tágabb család legifjabb tagjaiként!
Napok teltével alig vártam, hogy megláthassam őket, egy-két nap múltán a szentgyörgyi nagymamával már Pesten teremtünk… Örömnagytataként, nyugdíjasként néhány hónapos korukban, még édesanyjuk féltő tanácsai kíséretében sétálgattunk hármasban. Beszélni még nem, de egymásra mosolyogni már tudtak...
Évek teltek, esztendők jöttek. Egyéves korukban beszélni, lábra állni, menni tanultak. Azon kaptam magam, hogy már az óvodába kísérést is megtanultam – oda és haza is. Közel volt az is, mint aztán később az elemi iskola... Tehetségesek voltak sportban, táncban, édesapjuk tehetségét örökölték a labdakergetésben is.
Szentgyörgyi nagyszüleik örömére a „pesti csajok” felváltva küldenek levelet. November elején keltezett levelükben azt írják: nagyon hiányzunk nekik, s remélik, hamarosan találkozunk, ha nem szól bele a COVID.
A rendkívüli öröm és boldogság pillanatai, amikor megszülettek, a sűrű együttlétek ma sem feledhetők, de mára azért valami alapvetően megváltozott: már leginkább csak távolról örvendezhetünk, akárcsak a többi itthon maradt háromszéki nagyszülő, a járvány miatt egyre ritkulnak személyes találkozásaink. És nem csak azért, mert lassan felnőnek unokáink – ebbe bizony kíméletlenül beleszólt a járvány.
