A világ legismertebb, legnépszerűbb fotográfusai közé sorolt Szipál Márton kiállításán ― a képtár mindkét szárnyában láthatóak fotói ― alighanem minden nézettségi csúcs megdőlt, a megnyitón zsúfolásig tele voltak a termek, s meglepően sokan voltak kíváncsiak a művészre is szombaton az árkosi kastélyban, gondoljuk, nem csalódtak, Szipál anekdotázva, a személyesebb kérdések elől sem kitérve, vonzón és felejthetetlenül beszélt életéről.
Alább a több mint kétórás beszélgetés részleteinek szerkesztett változata olvasható. (A kérdéseket elhagytuk, hogy jobban érvényesüljön a művész áradó mesélőkedve, hiszen kérdés ide vagy oda, úgyis egyetlen áradó monológot hallgathattunk egy különös sorsú művész kalandokban, tapasztalatokban, élményekben gazdag életéről.)
Együtt lehettem egy társaságban, egy televíziós műsorban nemrég Habsburg Ottó egyik fiával, amiben önmagában semmi különös nincs. Dessewffy Zsuzsi volt a műsorvezető, kissé döbbenten kérdeztem tőle, te vezeted ezt a showműsort, Zsuzsikám?, tudjuk, a Habsburg Ottó fiának a dédnagypapája akasztatta fel a te dédnagypapádat Aradon… Hát a magyar történelem mindig különös eseteket produkál.
Édesapám különben magyar királyi udvari fényképész volt, elismerték a tehetségét. Ő még a tizenkilencedik század végén Münchenben tanulhatott fényképészetet, az ottani képzőművészeti egyetemen a festők is tanultak fényképezni, oda járt Munkácsy, Hollósy Simon, mások. Megtanultak mindenféle művészi szabályt, legfőképpen megtanulták azt a fényképészetben kihagyhatatlanul fontos dolgot, hogy a fotográfiát meg kell komponálni. Nem úgy, mint ma, amikor mindenki csak nyomkodja a gombokat. Én tehát kisgyerekkoromtól egy fotográfus-laboratóriumban nőttem fel, fényképészdinasztia volt a miénk, édesapám szerette volna, ha én is folytatom majd a nemes családi hagyományokat. Be kell vallanom viszont, hogy számomra ez borzalmas jövőnek tűnt, tízéves koromban hevesen utáltam mindent, ami a fényképpel összefügg. Ma visszagondolva, meglehetősen nagyképűen és pimaszul utasítottam vissza az atyai intelmeket, emlékszem, cserkésztáborba menet édesapám ideadott egy vadonatúj gépet, hogy ott majd fényképezzek, s én merő dacból el sem kattintottam, úgy hoztam vissza, ahogyan elvittem, nullán volt… Ez, ma már belátom, nagy disznóság volt részemről, kamaszkori lázadás. Akkoriban édesanyámhoz vonzódtam, csak most hatvan-hetven év távlatából, amikor szégyen ide, szégyen oda, ötször többet gondolok az apámra, mint az anyámra, jövök rá, felidézve szavait, hogy édesapám meglepően okos dolgokat mondott, s tanításait, mióta Pesten tanítok fényképészetet, fel is tudom használni, úgy érzem, mintha időnként ő beszélne belőlem...
Fiatal koromban sem fényképeztem még, aztán megkaptam a behívót, pilótaként vettem részt a háborúban, hadifogságba kerültem, és hazatérve, huszonnégy esztendősen álltam a gép mögé. Akkori menyasszonyom, későbbi feleségem orvosnőnek készült. Azt mondtam neki, az egyetem pénzbe kerül, én fényképezek, te végzel, s majd sok pénzt keresel, eltartasz, és én is tanulni fogok… Igen, de akkoriban változott a világ, jött a szövetkezet. Eszi, nem eszi, mindenkinek be kellett állni, nem volt mese. Akkor Debrecenben éltem, s a fényképészszövetkezet megalakításában is tevékenyen részt vettem, agitáltam az egyik idősebb mestert, nézd, szép műtermed van, mondottam neki. De már nem sokáig, válaszolt búsan, előrelátva a jövőt… Hát ez az, nem volt kitérő, be kellett állni. Sztahanovista világ volt, a munkaversenyek láza a mi szakmánkba is átcsapott, a legelején, emlékszem, minden fényképésznek öt képet kellett leadnia. Én nyertem meg.
Aztán felkerültem Pestre, akkoriban mentek a szövetkezetek, sok jó fényképész volt, s még mindenki otthon, a nagy elvándorlás az ötvenhatos forradalom után kezdődött, amikor, aki tehette, hátára vette masináját, mint régen a mesterlegények a vándorbotot, és ment világot látni. Én is akkor léptem meg a feleségemmel és a barátaimmal. A családom különben ezekben a hetekben jött fel Pestre, ők aztán folytatták a nemes hagyományokat, alig van olyan ember, akinek ne lenne Szipál-fotója, legalább egy igazolványképe. Bécsben a Grábenen dekkoltunk barátaimmal, közben hirdettek meg Münchenben, a világ legnagyobb fotohausában egy nemzetközi fotókiállítást, amelyről még Pesten értesültem, s noha kikötötték, hogy portrékat nem szabad beküldeni, én, barátaim hiába igyekeztek lebeszélni, direkt dacból is portrékat küldtem. Le fogsz égni, Martin, mondották, s aztán Bécsben olvashattuk együtt az újságban, hogy az ötvenhatos nemzetközi müncheni fotóversenyt a magyarok nyerték meg, Szipál Márton. S barátaim, akik mindent megtettek azért, hogy lebeszéljenek a részvételről, megkíméljenek egy leégéstől, nevetve veregették a vállam. Akkor én már ismert fotográfus voltam, szerepeltem a világ legjobb fotóit összegyűjtő, Londonban megjelenő fotóalbumban is… Két hétig ücsörögtünk Bécsben, aztán megkaptuk a zöld kártyát, és mentünk Amerikába. Barátaimnak is, a feleségemnek is az volt a véleménye, oda kell menni, s én mindig megfogadtam a tanácsaikat. A feleségeim ― öt volt hosszú életem során ― is mindig megmondták, mit kell csinálni, én csináltam is, s ha véletlenül rosszul sült el a dolog, mert volt ilyen is, akkor nevetve mondhattam: ti vagytok a hibásak, ti akartátok.
Hamar be is kerültem egy fényképészműhelybe, egy magyarnak a helyére… Apukámnak még Debrecenben volt egy konkurense, Linner bácsi. Ő mindig agitálta az apám kuncsaftjait, hogy ő olcsóbban megcsinálja, apám minden héten kért, nézzünk utána, hány menyasszonyt lopott el tőle Linner bácsi… Nos, pontosan őt bocsátották el, és én a helyére kerültem. Később jó barátok lettünk, sokat találkoztunk, nevetve idéztük a múltat…
Los Angelesbe kerültem hamarosan, egy fényképészműhelybe. Még New Yorkban kerestem az egyik itt élő jó barátomat, de nem tudtam a címét, barátaim javasolták, adjak fel hirdetést egy újságba. Nevettem, egy háromszázmilliós lakosságú országban, ugyan már. Hát másnap jön egy barátom, hogy öt éve nem láttam Tőkés Bandit, most viszont megpillantotta a metró aluljáróban, és átkiabált neki, hogy itt van Szipál Marci, hívd fel. Találkoztunk, s Los Angelesben bekerültem egy műhelybe, a tulaj tanított engem angolul, akkor még nem tudtam, és én tanítottam őt világosítani, amihez viszont én értettem. Az első felvételre különös körülmények között került sor, a tulaj nem bízott bennem, amikor látta a képeimet, amelyek megjelentek különböző albumokban, s díjakat nyertek, elhűlt: ezek mind lopott képek ― gondolta ―, nem hitte el, hogy egy harmincéves férfi ilyen portrékat tudhat készíteni. Bejött a stúdióba egy harminc év körüli, nem túl attraktív lány. Emlékszem, olyan ideges voltam, hogy először a lámpát vertem le, utána a lencsét törtem össze. A stúdió galériáján ott álltak a munkatársak, és röhögtek. A tulajdonos meg azt gondolta, hogy ez az ember soha nem fényképezett… Aztán elkészültek a felvételek, kért, küldjem be a szponzoromat, persze, ki akarja fizettetni a lámpát és a lencsét, gondoltam, de kiderült, hogy elégedett velem. Sőt!…
Hát így kezdődött. Egy barátommal Los Angeles egyik frekventált helyén hamarosan meg is nyitottuk a műhelyünket, és beindult az üzlet, s megismerkedtem hamarosan a hollywoodi sztárokkal is. John Wayne feleségét kellett fotografáljam, bejött a házigazda is ― akit én csak cowboyként tudtam elképzelni, imádtam a filmjeit ―, hoch elegánsan, öltönyben… Hát ez nem is színész, ez egy gróf, s mikor felkért, hogy róla is csináljak felvételeket, vesztemre ezt meg is mondtam neki. Nagyon felkapta a vizet, szinte állon vágott, de a képek sikerültek, kevés haja volt, olyan hajat csináltam neki, hogy na, elégedett is volt, évekig a fotóim szerepeltek róla mindenütt. Hát így kerültem kapcsolatba a sztárokkal. Be kell vallanom, én mindig is szerettem színészeket fényképezni, már otthon elkezdtem, Debrecenben Zenthe Ferivel, Mensáros Lászlóval (ezek a fotók elvesztek, amikor elmentem, úgy éreztem, hogy az én magyar életem véget ért, bár van egy nagy szekrény még tele fotóval, meg kellene nézni, de halogatom…), s Amerikában folytattam. Partikra jártam, ezért kellett az ötszáz dolláros díj ― nálam annyi volt egy fotó ―, a Rolls Royce, a nagy ház. Oda az idősebb generáció tagjai jártak el, akiknek imádtam a filmjeit. Nem vittem gépet magammal. Egyszer egy orvos rá is kérdezett, visszavágtam: a sztetoszkópod nálad van? Nem, a partikon nem fotóztam, de ott ismerkedtem meg szinte mindenkivel. Évekig kérdeztem a barátaimat, titeket csókolt már szájon egy tábornok? Elképedtek. Ez úgy volt, hogy az egyik nagy amerikai sztár a koreai háború idején elment Koreába a frontra, szórakoztatni a fiúkat, de aztán belejött, bevetésekre is elment, egyszer a helikoptert le is lőtték, hát ezredesi rangot kapott, s később a férje Kennedynél kijárta, hogy léptessék elő tábornokká. A legnagyobb amerikai katonai kitüntetést is megkapta, az Oscar már megvolt. Hát ő volt az a generális, aki mindig szájon csókolt, ami nagy divat különben Amerikában.
Az üzlet tehát beindult, de nem volt könnyű az én igényességemmel, így aztán elszegődtem egy divatmagazinhoz fotósnak, s tíz év alatt, amíg nekik dolgoztam, igazi nagy lap lettek, s bejárhattam az egész világot Rómától Tokiókig, Honkongig és a Bahamákig. Akkor megint sokat repültem. Kérdezted az előbb, volt-e nosztalgiám, egykori pilótaként, a repülők iránt? Hát nem, noha Amerikában is repülhettem, ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni.
És egyik házasságból a másikba szálltam… Pszichológusok Amerikában három évet jósolnak egy házasságnak, azzal a feltétellel előlegezve meg a folytatást, hogy közben kialakul a bizalom és a szeretet. Hát ez így is van, házasságaim öt, hat évig tartottak, egy idő után már nyitottá váltak, s épp ezért jó kapcsolatban maradhattam a feleségeimmel, ők is szerették egymást, édesanyám és a húgom mondta is sokszor, te Marci, te őrült vagy, te most is jóban vagy a volt feleségeiddel. De ha egyszer szeretem őket, s sokat köszönhetek nekik.
Különben nyolc esztendeje, utolsó feleségem tragikus halála után döntöttem úgy, hogy hazajövök Pestre, azóta amerikai életem olybá tűnik, mint egy álom, bár zavarban vagyok még mindig, hogy hol is van az otthon? Ha kérdik, hova mész haza, hol azt mondom, Los Angelesbe, hol azt, hogy Pestre.
Amikor jó fél évszázad után hazakeveredtem, megdöbbentett a magyar világ. Minden fordítva volt, mint Amerikában, s a kommunisták forszírozta egyenlőségből sem lett semmi. Ma nagyobbak az osztálykülönbségek, mint Horthy alatt, bár most nem rangok, hanem a pénz számít, a kasztok alig érintkeznek egymással. Amellett abban, hogy egyenlők lehetünk, soha nem hittem, én szebb vagyok! ― ütöttem el a kérdést. Mostanában is foglalkoztat ez, amikor sokat töprengek azon, hogy mi van, mi lehet a halál után? Szerintem minden elektromosság, a lélek is, a szellem is. Einstein is megmondta már, hogy a világmindenség állandóan nő, folyamatosan tágul. A mi agyunk is így lehet, folyamatosan gyártja az elméleteket, amelyek azután visszajutnak Istenhez, ahhoz az öregúrhoz, aki felhasználja. Ez az akkumulátorelmélet. A hit kérdése is foglalkoztat. Még Amerikában részt vehettem egy találkozón, ahol minden létező vallás és vallásfelekezet képviselői jelen voltak, s mondották a magukét. Legszimpatikusabb a dalai láma volt, megállott, csak állt, nézett minket, azt is hittem, elfelejtette, mit akar mondani, aztán váratlanul kijelentette, hogy szerinte vallásra nincs is szükség. Szeressük egymást, és segítsük. Ez a fontos. Hát azt hiszem, ezt ennél pontosabban nehéz lenne megfogalmazni.
Szipál Márton életmű-kiállítása a nagy érdeklődésre való tekintettel Sepsiszentgyörgyön a Gyárfás Jenő Képtárban hosszabbított programban tekinthető meg: december 10-ig hétfő kivételével naponta (szombaton és vasárnap is!) 10—18 óráig tart nyitva.
