Magyar nyelvterületen a legismertebb zenekarnak számítanak, a megalakulása hatvanadik évfordulója felé közelítő Omega – éppen jövőre lenne esedékes a nagy ünnep! – kitartó, meleg, éltető fényével úgy világította be a Kárpát-medencét, mint egy korabeli petróleumlámpa. Emellett európai és világviszonylatban is a legsikeresebb magyar együttesnek számítanak, életművük megismételhetetlen.

Mégis, az erdélyi, székelyföldi magyarok számára e hírnévnél is fontosabb, hogy remek muzsikájuk mellett generációk számára teremtettek erőteljes közösségi élményt. Időt álló dalaival egyetlen magyar zenekar sem tudott annyi embert megszólítani, mint az Omega. Ez egyaránt érvényes a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évekre, s bár 1987 után már keveset koncerteztek, ráadásként annál nagyobb erővel tértek vissza 2004 után. Több korosztály ismerte, érezte magáénak dalaikat, térségünkben az egykori, kisebb és nagyobb közösségeket egyaránt összekovácsoló házibulik elképzelhetetlenek voltak az Omega-slágerek, a zenekar bakelitlemezei nélkül. Ezrek, tízezrek, százezrek állíthatják Erdélyben, Székelyföldön is: életük része az Omega.

Romániai, 1980-ban történt kitiltásuk után huszonöt év telt el visszatérésükig: a rendszerváltást követően első erdélyi, fergeteges koncertjüket 2005 májusában Marosvásárhelyen tartották. Kóbor János, az énekes-frontember már akkor bejelentette, a „régi csibészeket” ezentúl gyakrabban láthatják, hallhatják majd tájainkon. Sepsiszentgyörgyre is többször eljöttek, először 2005 októberében, akkori koncertkörútjukkal az udvarhelyszéki árvízkárosultakon kívántak segíteni, miként ezt maga Kóbor János is bejelentette egy akkori, szűk körben tartott közönségtalálkozón. Érdemes az azóta szintén a csillagok útján járó Benkő László szavait is felidézni: ,,ezek a dalok csak eszközök ahhoz a lelki összeboruláshoz, amelyre évtizedeken keresztül vártunk”.

Két zenésztársa után most tehát elment Kóbor János is. Mindenki tudja, pótolhatatlan. Pedig a maga közel nyolcvan esztendejével fiatalos és energikus volt, amikor színpadra lépett, mindig örökmozgóként énekelt. Meg is fogalmazta, nem hajlandó megállni, leállni, nem engedi el magát. Atléta volt, fiatalon gátfutóként versenyezett, és pár évvel ezelőtt azt is mondta, elsődlegesen egy pályáját be nem fejező sportolónak érzi magát... Mégis, hiába volt erős, a koronavírus neki sem kegyelmezett, a mélyaltatásból számára sem volt visszaút. Marad tehát a fojtogató hiányérzet, és a nehezen megválaszolható kérdés, hogy mi lesz azzal a felhajtóerővel és lelki összeborulással, közösséget is összefonó életérzéssel, amelyet az Omega együttes teremtett?

Mert eddig – miként számtalanszor dalolták – napot hoztak, csillagot.