Templomvárak

Székelyföldön már a középkorban elterjedt az erődtemplomok építése, virágkorát a 15. századtól a 17. század közepéig élte. A meglévő templomokat erős falakkal övezték, azokon bástyákat, lőréseket alakítottak ki. A székelyderzsi unitárius templomerőd a 15. század végén épült, háromemeletes kaputorony védte és ovális kőkerítéssel vették körül. A 17. század elején derzsi Petki János székely főkapitány erődíttette tovább azt követően, hogy a templom kaputornyát 1605-ben egy ellenséges német zsoldos csapat felgyújtotta. A templomot koszorúzó védelmi emelet ekkor nyerte el ma ismert formáját a téglákból kiképzett, fordított kulcslyuk alakú lőrésekkel.

A középkorban a székely kiváltságok miatt nem épült királyi vár Székelyföldön, ehhez a későbbi korokban is ragaszkodtak. Egy 1603-ban kelt forrás szerint „nékiek azt tartja az ő törvények; hogy a székelységen vár ne légyen”.

Ennek ellenére az 1562. évi székely felkelés megtorlására fejedelemi parancsra megépítették Székelyudvarhelyen a Székelytámadt, a háromszéki Várhegyen pedig a Székelybánja várat azzal a céllal, hogy ezekből figyelni és szükség esetén fegyelmezni lehessen a lázadásra hajlamos székelyeket. A Székelytámadt várat a székelyek 1599-ben megrongálták, de helyreállításáról már a következő évben gondoskodniuk kellett: a munkálatokra Udvarhelyszék, Gyergyó- és Kászonszék népét rendelték ki. Az udvarhelyi vár ezt követően Székelyföld központi jelentőségű helye lett.

Az illyefalvi gótikus templom a 15. században épült, várfalai pedig a következő évszázadban készültek el. Támadás esetén a lakosság a védőfalak mögé menekült. A falakon belül mindenkinek megvolt a maga helye és feladata. A várfalakon körbefutó védőfolyosóról, a tornyok vagy bástyák szintjeiről nyíló lőrésekből íjjal, nyíllal, szakállas puskával, a szuroköntőkből pedig forró vízzel, szurokkal vagy kőzáporral hárították el a falak közvetlen közelébe furakodó ellenséget. A falaknak támasztott lajtorján betörni igyekvőket szurokkal vagy egyéb gyúlékony anyaggal átitatott s meggyújtott vesszőnyalábbal zavarták el. Ha viszont az ellenségnek kedvezett a szerencse, és bejutott a templomvár udvarára, a bennlévőknek utolsó menedékhelyeként még ott kínálkozott a templom épülete.

A görgényi vár a középkorban a székely ispánoknak hivatalviselésük idejére adományozott javadalom, ún. honorbirtok volt. A vár első említése 1358-ból való, de jelentős építkezések folytak a Hunyadiak idején, a 15. században is. Az Erdélyi Fejedelemség létrejöttét követően a vár és az uradalom a fejedelmek birtokai közé került. A legjelesebb ide kötődő esemény az Apafi Mihály fejedelem által 1662-ben tartott rendi országgyűlés volt.

Háborúk idején a székely székekben várak híján inkább a gyorsan mozgósítható, ütőképes haderő jelentette a védelmet. Sem a templomvárak nem terjedtek el oly mértékben, mint Szászföldön, sem királyi vagy nemesi várak nem épültek olyan nagy számban, mint a vármegyékben.
 

A törökök kiűzése Erdélyből

Az oszmánok kiűzésére a Habsburg-dinasztia vezetésével és a Szent Ligának nevezett európai összefogás egyesült katonai erejével került sor a 17. század végén. A felszabadító háború során 1687-ben elérkezett az idő Erdély elfoglalására. A Habsburg-hadsereget vezető Lotaringiai Károly megkötötte a balázsfalvi szerződést Apafi Mihállyal, az önálló Erdélyi Fejedelemség utolsó regnáló fejedelmével. A megállapodásban a herceg személyesen garantálta, hogy a későbbiekben megmarad a fejedelemség államisága és kormányzati berendezkedése, ez azonban nem valósult meg. A szerződésről a kortárs Cserei Mihály a következőket jegyezte meg: „Soha könnyebben sem pogány, sem keresztény országhoz oly könnyen nem juta, mint akkor a német Erdélyhez, egy korbácslás nélkül fejet hajtának.” 1690-ben meghalt Apafi Mihály, és még ebben az évben megszűnt a fejedelemség önálló államisága is.

A német-római birodalmi hadak gyalogságát puskások és muskétások alkották, utóbbiak fő fegyvere a muskétának nevezett, kanócos elsütőszerkezettel ellátott, elöltöltős tűzfegyver volt. A gyalogság, kiegészülve a tűzfegyvereket is használó nehézlovassággal, már le tudta győzni a török hadakat, mivel taktikailag is fegyelmezettebb volt azoknál. A hadseregek élére olyan kitűnő hadvezérek kerültek, mint például Savoyai Jenő.

Erdélyben azonban megmaradt a középkori magyar királyságtól örökölt hadszervezet, igaz, a gyalogság már itt is áttért a tűzfegyverek használatára. A változások következtében az ő szolgálatukat is mindinkább szabályozták, többek között a tűzfegyverek összehangolt használata érdekében. 1677-ből fennmaradt a Kolozsvár védelmére rendelt székely katonaság esküjének szövege is: „Az én kegyelmes uramnak és édes hazámnak s ez véghelynek barátjának barátja, ellenségének ellensége leszek (...) és magamat mindenekben úgy viselem s alkalmaztatom, mint az szegény haza java és előttem levő tiszteim parancsolatjuk fogja kívánni.”

A 17. században az oszmán hadsereg szerkezete átalakult. A szpáhik jelentősége csökkent, helyüket a pasák magánhadseregei, illetve a szultán központi állandó magánhadserege foglalta el. Bár a törökök a Habsburg-hadak létszámának növekedésével lépést tudtak tartani, és a 17. századi magyarországi hadjáratokra akár 80–90 ezer főt is tudtak mozgósítani, seregük harcértéke, fegyelmezettsége és parancsnokaik katonai tudása már jelentősen gyengébb volt. E különbség főként a mezei ütközetekben mutatkozott meg.
 

A szabadságharc

A Habsburg-házi I. Lipót német-római császár és magyar király Erdély közjogi helyzetének szabályozására 1691-ben kiadta a Diploma Leopoldinumnak nevezett királyi hitlevelét, amely megszüntette az Erdélyi Fejedelemség önálló államiságát. Azt ugyan elismerte, hogy Erdély a magyar Szent Korona része, ám a Magyar Királysághoz nem csatolta vissza, hanem különálló tartományként, közvetlenül a bécsi udvari központ alá rendelte. Az erdélyi fejedelmi címet ettől kezdve a Habsburg magyar királyok viselték.

Az 1703-ban kirobbant Rákóczi-szabadságharc jelentős következményekkel járt Székelyföld életében. Az ország leggazdagabb főnemese, II. Rákóczi Ferenc a lengyelországi Brezánból kiáltványt intézett a magyar nemzethez, melyben mindenkit felszólított, hogy „az életükön uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert”. Erre válaszul Erdélyben és Székelyföldön is szerveződni kezdett a Habsburgok ellen lázadók köre. A marosszéki jobbágyok levelükben így reagáltak: „Hallottuk az mü kegyelmes urunknak ő nagyságának kegyes jó ígéretit, hogy valamely jobbágy ő nagysága mellett felül, kardját felköti, szabadságot ad neki, ha Isten ő nagyságának boldog előmenetelt ád.”

A kuruc haderő a kezdetektől fogva számos téren hátrányban volt Európa legjobb hadseregével, a Habsburgok haderejével szemben, és ezeket a hiányosságokat később sem sikerült orvosolni. Rákóczi hadserege túlnyomórészt könnyűlovasságból állt, hiányzott a jól felszerelt, fegyelmezett, nyílt csatákra kiképzett gyalogság és a korszerű tüzérség. Jórészt ennek tudható be, hogy a kuruc sereg valamennyi nagy mezei csatáját elveszítette a szabadságharc folyamán úgy, hogy nemegyszer jelentős erőfölényben volt. Mindezek ellenére a kuruc hadak mindaddig eredményesek voltak, amíg a spanyol örökösödési háború nyugaton lekötötte a császári erők nagyobb részét. A szabadságharc hátországa sem társadalmi, sem gazdasági szempontból nem volt alkalmas egy hosszan tartó háború elviselésére a 150 éves pusztító török uralom után.

1704 elején Székelyudvarhelyen a székely katonaság nagy része a vár élére állított Teleki Mihály vezetésével csatlakozott a kuruc felkelőkhöz, és a vár lett a székelyföldi kurucok központja. Az elszegényedett és már sok éve hadakozást nem folytató székelyek a szabadságharc kezdetén szervezetlen, képzetlen és jórészt kaszákkal és kapákkal felszerelt lázadókból álló sereget állítottak össze, mely túlereje ellenére 1704. január 28-án csatát vesztett Holdvilágnál. A több ezer fős székely had szétfutott Johann Karl Tige császári ezredes alig ötszáz főre tehető, ám képzett, gyakorlott és ágyúkkal is felszerelt csapata elől.

A fő hadszíntereken azonban a szabadságharc ekkor még felívelőben volt. Az erdélyi rendek 1704 júliusában Gyulafehérváron – távollétében – Erdély fejedelmévé választották II. Rákóczi Ferencet. A székelyek különösen nagy erőkkel érkeztek a fejedelemválasztó országgyűlésre, és támadástól tartva, körbevették annak helyszínét. A fejedelmi cím roppant jelentős volt Rákóczi számára, mert így uralkodóként tárgyalhatott az európai országok vezetőivel.

Az 1705. november 11-i, Zsibónál elszenvedett súlyos vereség, amelyet Rákóczi hadainak gyakorlatlansága, az épülő sáncok hiányosságai, részben pedig hadvezetési hibák idéztek elő, jelentős fordulatot hozott. A Ludwig Herbeville által vezetett császári hadak a csata után behatoltak Erdélybe, dúlták, pusztították, felégették az egész országot, és ismét átvették a hatalmat.

Rákóczi ezt követően mindent megtett a fejedelemség visszaszerzésére. Az 1706. márciusi huszti országgyűlésen az erdélyi rendek kimondták, hogy Erdély elszakad a Habsburg-háztól. Miután a kurucok ismét visszafoglalták a területet, 1707-ben Marosvásárhelyen Rákóczit beiktatták Erdély fejedelmi tisztségébe.

Ez év őszén ismét a császári erők kerekedtek felül Erdélyben, és elfoglalták annak nagyobb részét. Rabutin generális Székelyföldön is expedíciót indított a menekülő kurucok megbüntetésére. Felprédálta Háromszéket és Csíkot, már csak Gyergyó tartott ki. Végül a gyergyói kurucok nem tudtak ellenállni Acton császári ezredes december 15-i támadásának, sokukat levágták, a falvakat pedig kirabolták és felégették. A főhadszíntéren, Trencsénynél 1708. augusztus 3-án szintén döntő vereséget szenvedett a kuruc hadsereg.

A megfélemlített Csík-, Gyergyó- és Kászonszék gyűlése 1708. október 1-jén Madéfalván kimondta: halállal lakoljanak a kurucokkal cimborálók és azok segítői. Erdély végleg a császáriak kezére került, 1711-re pedig a szabadságharc Magyarországon is megbukott. II. Rákóczi Ferenc és hívei külföldre menekültek.

Ezzel Székelyföldön egy több évszázados folyamat ért véget, hiszen az Árpád-kor óta folyamatosan fennálló rendi székely hadszervezet végleg megszűnt. A történelem során először a székelyek felhagytak a katonáskodással. A területet megszállta a császári katonaság, akiket beszállásoltak a székely falvakba, ami korábban elképzelhetetlen lett volna e vidéken.