Kukafronton, ha szétnéz az ember a városban, meglehetős összevisszaságot tapasztal. És még csak festőinek sem lehet nevezni ezt a kavalkádot, bár egyesek igazán nagyon igyekeznek dekorálni a szemétgyűjtőket: matricával, festékkel, rúgással – ez utóbbi azonban nem vehető vandalizmusszámba, hiszen ahogy jónéhány szemetes kinéz, oldalán a horpadás csak javít a látványon. Nem is beszélve a régi, narancssárga kukákról, melyeket – talán – azért agyabugyálnak el jó székely honfitársaink, hogy venné már észre a szolgáltató, megértek a cserére.

A szolgáltató amúgy észrevette. Nemrég hatszáz darab vadonatúj utcai szeméttárolót vásárolt – hogy ez sok-e vagy kevés, az a későbbiekben derül ki. Elméletileg elegendő kellene hogy legyen az egész városnak, de amilyen mértékben fogy mifelénk az utcai bútorzat... Igazán megérné egyszer egy szép kis szabadtéri kiállítást összehozni a törött padokból, elhajlított közlekedési táblákból, felgyújtott szemetesekből, hadd lássa a város jobbik fele, mire képes szomszédja-csemetéje. Talán még hatása is lenne, pláne, ha a kiállított „műtárgyak” mellett fel lenne tüntetve az is: egy használhatatlanná vált közlekedési tábla ennyi közpénzzel rövidíti a városkasszát, egy összemázolt villanyoszlop helyreállítása meg annyival.

No de térjünk vissza a mi vadonatúj kukáinkhoz. A világban járt-kelt emberek tapasztalhatták, külföldön is, nálunk is nagyvárosokban a szemetesek oldalát valamiféle üzenet díszíti, többnyire a legegyszerűbb változatban: vigyázz a tisztaságra. Nyilván, a mindig és mindenhol jelenlevő szöveg olyannyira megszokottá válik, hogy a járókelők többségében nem is tudatosul értelme – hiába, már csak ilyen az emberi természet. Talán ez lehetett egyik oka, hogy a mi vadonatúj kukáinkra a rutinostól eltérő feliratot szántak az arra hivatottak: a mi városunk, a mi felelősségünk – hirdeti két nyelven a virágos-fás hátterű matrica, s hogy az üzenetnek súlya legyen, a mondat végére felkiáltójelet tettek. Szerintem egész jó próbálkozás, egyszerre tudatosítja a szemetelés felelőtlenségét és a város otthonná változtatásának szándékát. Csakhogy a jó szándékba kis hiba csúszott.

Történt ugyanis, hogy az újonnan kihelyezett kukákról a matricák kezdtek leválni. Eleinte csak szélük tűrődött fel, úgy tűnt, mintha ártó kezek próbálnák lekapargatni, bár az is felmerült, a még majdnem nyárinak nevezhető nap hevétől kunkorodik az öntapadós. De a jelenség előfordult olyan helyeken is, ahol a matrica a kukának azon az oldalán található, ahol az erdő fáin a moha nő, a természet beavatkozása tehát kizárva. A rongálás lehetősége mindig fennáll, csakhogy a matricák leválása viszonylag egyszerre, a város legkülönbözőbb pontjain kezdett előfordulni, s azért mégsem olyan őrült valaki, hogy itt is, ott is hozzákezdjen ártó cselekedetéhez, aztán mindenütt félbehagyja. Mert a kukákról az öntapadósok csak fokozatosan kezdtek leválni: mint kihűlő párkapcsolatban a társak, úgy távolodtak lassan el egymástól. Nyilvánvaló volt: szakítás lesz a vége.

Aztán kiderült az is, melyikőjük adta be a válópert.

A matricázás, firkálás nem csak mifelénk létező jelenség, s mert a világ megváltása érett korú emberekre már nem igazán jellemző, hát maradt a védekezés kényszere: valahol, a világ valamelyik sarkában kifejlesztettek egy olyan festéket, amelyik valamiféleképp feloldja a ragasztóanyagot, így egy idő után az ilyen színezékkel bevont tárgy ledobja magáról az öntapadóst. A felfedezésért nem járt Nobel-díj, de az eljárást sikerrel alkalmazták sok területen, így az utcai szeméttárolók esetében is – mondanom sem kell, a mi vadonatúj kukáink is ilyen festékréteget kaptak gyártójuktól. Ami nagyon helyes, épp csak a használati útmutatásban – ha létezett egyáltalán ilyen – ez az apróság nem volt feltüntetve.

Így esett hát, hogy a mi szép üzenetünk a mi vadonatúj kukáinkkal nem tudott holtomiglan-holtodiglan kapcsolatot kialakítani. De miként az elvált emberek is találnak új társat maguknak, úgy kukáink is kapnak másik üzenethordozó partnert nemsokára. Elvégre egy szeméttárolónak sem kell magányosan leélnie életét.