– Melyik az első közösségi emlék, amelyet ma is élesen fel tud idézni?
– Futballal kapcsolatos, az 1954-es magyar–német világbajnoki döntő. Kocsis bácsinál, a molnárnál hallgatta Árkos népe, a telepes rádiót kitették az udvarra, Jáger Vilmos bácsi rátapasztotta a fülét, igazából ő közvetítette a hallottakat a körülötte állóknak. Azzal fejezte be a „közvetítését”, hogy 3–2 a végeredmény, világbajnok Németország. Erre mintegy vezényszóra mindenki megfordult és hangtalanul kiment az udvarból. Senki nem szólt a másikhoz, csak elindult hazafelé. Azt a közös gyászt soha az életben nem felejtem el.

– Milyen családban cseperedett fel?
– Nem voltunk különösebben jómódúak, édesapám tizenkét éves korában árva maradt, semmi sem maradt rá, csak egy majdan felépítendő házhoz szükséges anyagok, de mire sor került volna a házépítésre, a gyámjai mindent eladtak. A testvérei Magyarországra kerültek, Lajos bátyámból kereskedő lett, egy Háromszék nevű porcelán-, vaskereskedést működtetett Budapesten, a többieket vitte maga mellé dolgozni. Apám itthon gazdálkodott, de a megélhetéshez nem volt elegendő földünk, sokat kellett bérelni, tizedekben-harmadában vállalni. Így aztán már kisgyerekként is megvolt a saját kapám, elvégzendő adagom, vagy hordtam a vizet a nagyoknak a Glória-forrásról. Hatan születtünk, négyen nőttünk fel, a testvérek közül ma már csak én élek. Legkisebbként még a magyar világban születtem, az új tanügyi reform életbelépésekor, 1948-ban kezdtem az iskolát. És az én generációm volt az első, amelyet pionírnak avattak 1951-ben.

– Nagy élmény lehetett…
– Ma már nevetünk rajta, de nekünk akkor valóban az volt. A család többi tagjának kevésbé. Egyszerre avattak a három évvel idősebb nővéremmel, az akkor asztalosinas bátyám pedig azt mondta anyámnak: „meglássa, ezeket mind fel fogják akasztani”. Szegény anyám sírt is eleget. A békesség kedvéért azt a szokást rendszeresítettük, hogy hazafelé menet a kapu előtt levettük a piros nyakkendőt, kifelé pedig visszatettük.

– A kollektivizálás hogyan érintette a családot?
– Az én apám nem lépett be, nem volt birtoka, állatai, így nem volt mivel bekényszeríteni. Azt mondta: „nézd meg, fiam, milyen mocsok munkát végeznek, úgy aratnak, hogy egyben csépelnek is, én ezekhez nem társulok”. Fogta magát, elment kubikosnak az építkezési vállalathoz, télen meg, amikor nem volt munka, az erdőre jártak fáért. Közben intézte az itthoni kicsi gazdaságot. Én viszont folyamatosan ott lógtam a gyűléseken. Máig érthetetlen, mit élveztem abban, hogy az alakuló ülésen egyedüli gyermekként ott üldögéltem a csempekályha mellett, és hallgattam az agitátorokat meg a falubelieket, néztem, amint az emberek sorra mennek ki az asztalhoz aláírni a belépési nyilatkozatot.

– Szülei ilyen körülmények között is támogatandónak tartották gyermekeik továbbtanulását?
– Apám azt mondta egyszer nekem: „Fiam, ha tanulni akarsz, támogatlak, amiben tudlak. Látod, mennyit gürcölünk, hátha neked könnyebb lesz az életed.” De nemcsak hozzám viszonyult így, az egyik nővérem tanítónő lett, a másik női szabó, Budapesten tanulta a mesterséget, iparengedéllyel, inasokkal dolgozott, egy ideig ő tartotta el a családot. A bátyám asztalosnak tanult, jó mesterember lett belőle. Én a Mikóba felvételiztem, simán be is jutottam, mégis csak egy év múlva, 1955-ben kezdhettem tanulni. Közbejött ugyanis egy betegség, ami gyakorlatilag eldöntötte, hogy orvos, mi több, ortopéd orvos lesz belőlem. Először gyermekparalízisre gyanakodtak – későbbi tanulmányaimból tudom, hogy akkoriban dúlt az utolsó járvány –, majd akut reumával kezeltek, de minden eredmény nélkül. Egy katonaorvos diagnosztizálta az akut csontvelőgyulladást, több műtét árán állítottak talpra. Azzal az alkalommal, kamasz gyermekként tanultam meg azt is, hogy a világ legkiszolgáltatottabb embere a magatehetetlen beteg.

– Ezek után mindvégig kész tényként kezelte, hogy orvos lesz?
– Gyakorlatilag már nyolcadikos koromban eldöntöttem, sőt, azt is, hogy ortopéd leszek. Ennek megfelelően választottam a gimnáziumban a humán szakot, hogy ne kelljen a rengeteg matekozásra fordítanom az energiámat, legyen elegendő időm az orvosira szükséges tantárgyakra. Ma is megvan egy 1957-ből származó sebészeti könyvem, amelyet a Csíki utca sarkán lévő üzletben vásároltam. Maximálisan tudatos pályaválasztás volt. A szüleim biztattak, de pénzünk nem nagyon volt. Az érettségi után aratni jártam anyámmal, amikor tudomást szereztem, hogy augusztus elsejétől egy hónapos egyetemi felkészítőt tartanak Marosvásárhelyen. A paptól kértem kölcsön az útra, még aznap vonatra ültem. A bentlakás ingyenes volt, de amúgy szőlőn és kenyéren éltem, mindennap jártam felkészítőre, és sikeresen felvételiztem. Viszont rögtön kezdődött is az egyetemi év, így legközelebb januárban, az első vizsgaszesszió után tudtam hazamenni.

– Körorvosként kezdett Ozsdolán. Azt tartják, aki komolyan veszi magát, akkor tanulja meg igazán a mesterséget. Ön milyen emlékeket őriz abból a periódusból?
– Nagyon szépeket. Magam is állítom: az ember akkor igazi orvos, amikor a maga erejéből, saját tudására támaszkodva kell gyógyítania. 1969. november elsejétől kezdődően két éven át gyakorlatilag nem volt olyan éjszakám, amikor ne költöttek volna fel. Az esetek kilencven százalékáról kiderült ugyan, hogy nyugodtan várhatott volna reggelig, de amíg nem győződtem meg, nem nyugodtam. Az utódom a szememre is hányta, hogyan lehetett így szoktatni az embereket. 1970-ben országos szintű ortopéd szakvizsgát hirdettek meg, és mivel én egyetlen pillanatig sem mondtam le arról, hogy ortopéd orvos legyek, rögtön jelentkeztem. Rengeteget tanultam, a vizsga után a több mint ötszáz jelentkezőből huszonharmadikként választhattam, de nekem a személyazonosságimmal csak a naszódi kórház jutott, ám az első terepszemlét követően már tudtam, hogy ott biztosan nem fogok dolgozni. A kihelyezési szerződést viszont meg kellett kötnöm, ellenkező esetben a szakvizsgára való felkészülési periódusban kapott bért vissza kellett volna fizetnem. Nem volt könnyű megszabadulnom, végül a Beszterce megyei első titkárhoz mentem kihallgatásra, így sikerült hazakerülnöm 1974. március elsejétől.

– Ön volt a szentgyörgyi kórház első ortopéd szakorvosa. Mivel magyarázható, hogy korábban nem volt igény rá?
– Dehogynem volt, sőt, ortopéd szakorvosi munkakör is volt, csak korábban soha nem hirdették meg. A magyarázatát ma sem tudom, hacsak nem fogadjuk el azt az amúgy „népszerű” változatot, hogy román orvosnak tartogatták azt a pozíciót. A fogadtatás sem volt sokkal jobb, a sebészeti osztály vezetője, Darkó Zsiga bácsi kimutatott az ablakon a poliklinikára, hogy ott fogok dolgozni. Holott a kinevezésem a kórházba szólt. Az ortopéd-traumatológiai eseteket a sebészek látták el, leginkább Chișu doktor, aki mindenek szakértőjévé kiáltotta ki magát, ugyanakkor fúrta a kollégák többségét. Mivel én voltam a megye egyetlen ortopéd orvosa, az időm nagy részét valóban a poliklinikán kellett töltenem, napi hatvan-hetven beteget kellett ellátnunk, szinte mindennap este kerültem haza. A kórház ortopéd osztályát 1980-ban hoztuk létre, addig a sebészet egyik alegysége volt.

– Milyen körülmények hozták úgy, hogy megalakulhatott az osztály?
– Annak is története van. A megyei első titkár, Nagy Ferdinánd apja balesetet szenvedett az erdőn, nyakcsigolyatöréssel hozták be. Több kolléga azt tanácsolta, hogy küldjem tovább, ne vállaljam a kockázatot. Én viszont tudtam, hogy nem küldhetem, mert a mentővel való zötykölődés végzetes lehet. Felhívtam a brassói kollégákat egy Crutchfield-patkóért, amellyel a csigolyát húzatjuk, de egyetlen darabbal rendelkeztek, amely éppen használatban volt. Na nem baj, gondoltam, van a lábak húzatására használatos Kirsch­ner-patkóm, azt átalakítjuk és próbálkozunk vele. Sikeres megoldásnak bizonyult, megszűntek az öreg fájdalmai. Ezzel együtt, illetve Nagy Ferdinánd kételyeinek eloszlatására szakértő kihívását javasoltam. Az ország első ortopédje, Denischi professzor – akinél én is tanultam – jelent meg a szentgyörgyi kórházban. A nyilvánosság előtt megdicsért az „újításomért”, remek ötletnek tartotta, amit a bukaresti egyetemi klinikán is be kell majd vezetni. Innen datálódik a kórházigazgatói kinevezésem is.

– Az első titkár édesapjának sikeres kezelésén múlott?
– Kimondatlanul, de igen. Nem sokkal később hívatott ugyanis Nagy Ferdinánd, és tudomásomra hozta, hogy másnaptól én leszek a kórházigazgató. Ahogy mondani szokás, se köpni, se nyelni nem tudtam. Igyekeztem felvázolni, mennyi teendőm van egyedüli ortopéd orvosként, de rövidre zárta a dolgot: azért nevez ki igazgatónak, hogy szervezzem meg jobban a tevékenységet. Ezek után már senkinek nem lehetett ellenvetése az ortopéd osztály létrehozása ellen.

– Mit gondol, miért érte utol épp idén a magyar állami ki­tüntetés?
– Arra én is kíváncsi lennék, de csak annyit tudok, amennyi az indoklásban szerepel: „több évtizedes kórházfejlesztői és gyógyítómunkája, valamint az erdélyi magyar közösség megmaradását szolgáló tevékenysége elismeréseként” ítélték nekem. Talán ennek kapcsán sikerült magamnak is megfogalmaznom, hogy nemcsak a siker, a hivatás, a gyógyítás mértéke szerez örömet, annál fontosabb a feladatvállalás bátorsága. Az ad erőt, hitet, szeretetet a gyógyítómunkához, amihez csak nagy alázattal, a beteg ember iránti teljes empátiával szabad hozzálátni. Ez a felismerés vezényelt egész pályafutásom alatt, ennek köszönhetem minden orvosi megvalósításomat.

Dr. Sándor József
Árkoson született 1941. június 23-án. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1960-ban, a marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemen diplomázott 1966-ban. Ozsdolán volt körorvos 1969-től 1971-ig. Az ortopéd szakvizsga után 1974-ben került Sepsiszentgyörgyre, 1992-ben főorvosi vizsgát, 2002-ben pedig osztályvezető főorvosi vizsgát tett. Sepsiszentgyörgyi kórházigazgató volt 1978 szeptemberétől 1990-ig, majd 1992-től 2001. május 21-ig. 2017. április elsejétől vonult nyugállományba. Díjak, kitüntetések: Munka Érdemrend harmadik fokozat (1983), Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat (2021). Nős, első feleségét 1992-ben veszítette el. Három gyermek apja, három unoka nagyapja.