Egy évvel ezelőtt megválasztott szenátorát, képviselőit citálta évértékelő sajtótájékoztatóra a háromszéki RMDSZ, és a szervezési bakikon túl (az elszámított időkeret miatt kérdések megválaszolására nem nyílt lehetőség) szembeötlő, milyen kevés látszata van jól megfizetett honatyáink áldozatos munkájának. Mindannyian felsoroltak számos ügyet, melyet felkaroltak, törvénykezdeményezéseket, melyek mellé felsorakoztak, mégis valahogy rossz szájízzel maradunk a hosszú lajstromok olvastán. Jelentősebbnek talán az általuk képviselt kistérségek ügyei tűnnek, ám visszás, hogy miért a törvényhozásba küldött szenátornak kell egy helyi tejipari szövetkezet fölött bábáskodnia (persze jó, hogy beindulhatott Kézdiszéken a tejfeldolgozás) vagy azzal dicsekednie, hogy rendbe tették a minorita rendházat, illetve a baróti képviselő beszámolójának miért az a legfontosabb pontja, hogy kijárt 100 ezer lejt a bibarcfalvi református templomban található Szent László-freskó felújítására. Többnyire országos ügyeket említettek, akad közöttük fontosabb és kevésbé jelentős, de alig halottunk valamit a magyar kisebbséget érintő kérdésekről. Pontosabban két félmondat hangzott el: Miklós Zoltán egy parlamenti politikai nyilatkozatban tért ki a szimbólumhasználatra, Benedek Zakariás pedig ígéretet tett, hogy a következő időszakban kiemelten foglalkoznak a több mint egy évtizede fiókok mélyén lapuló kisebbségi törvény elfogadtatásával.

A magyar közösség számára kulturális (nem területi!) autonómiát biztosító jogszabályt igen régóta ígéri az RMDSZ, többnyire azért altatták az ügyet, mert a körülmények csak igen megnyirbált változatának elfogadását tették volna lehetővé. Egy évvel ezelőtt a kormányalakítás eufóriájában Kelemen Hunor azt nyilatkozta, 2021 végére megszavaztatják a jogszabályt, most az újabb kabinet újabb kormányprogramjában már 2022-es dátummal szerepel. „A koalíciós válság miatt augusztus óta nem lehetett ezzel foglalkozni, nem volt kivel tárgyalni, ezért csúszunk át a jövő esztendőre” – magyarázta a szövetségi elnök. Ismervén a hazai politikai valóságot, nagy kérdés, hogy megszülethet-e a jogszabály egy újabb politikai válság kirobbanása előtt.

Szép dolog az, hogy az RMDSZ el tudta fogadtatni családpolitikai programját és hogy számos országos ügyben vállal meghatározó szerepet. Az sem elvetendő, hogy települési, kistérségi fejlesztésekért lobbiznak, „pénzt szereznek” fontos beruházásokra, de valahogy mintha a lényeg nagyon elsikkadt volna. A romániai magyarság érdekeinek védelmére született szövetség „érdekkijáróvá” vált (Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnök megfogalmazása), ez pillanatnyi fejlődést hozhat, de a hosszú távú megmaradáshoz nagyon kevés.