Jóleső érzés feleleveníteni a múltat a felejthetetlen magyarórák „mindigjeit”, mert itt mindig történik valami kellemes meglepetés. A múlt évben, amikor a gyertyát meg­gyújtottam, a sír túloldalán is fellobbant egy lángocska, s egy ismerős hangú öregurat láttam átellenben, barátai körében, aki hangosan imádkozott.

Köszönöm a Jóistennek, hogy Ágnes néni kezébe kerültem! – mondta. (Mintha magamat hallottam volna.) A gyertyák fényében, így 82 évesen, alig ismertük meg egymást egykori iskolatársammal. Én is hálás vagyok a sorsnak, hogy akkor, amikor édesapám a román elemi iskola után, az Udvarhelyi Katolikus Főgimnázium IV. osztályába akart íratni, de a tudásom alapján a tanárok csak elsőbe fogadtak volna, Ágnes néni keze alá kerültem nagy protekcióval a Baróti Polgári Iskola II. osztályába.

Nehéz idők voltak, s változó világok, mi pedig hányódtunk aszerint, hogyan alakult a világ. Román világban magyar vidékeken is román nyelvű iskola volt a kötelező. Az elemit egy román tanítóval húztuk ki, de románul nem tanultunk meg, utána pedig a második bécsi döntést követően, 1940-től, amikor már újraalakultak a magyar iskolák, nem tudtunk anyanyelvünkön írni és olvasni.

A Baróti Magyar Királyi Állami Polgári Iskola 1942–43-as tanévben végzett növendékeit nyolc tanárnő és egy tanár tanította Csiszár Béla megbízott igazgató vezetésével. A tanárnők közül ketten, Nagy Lajosné Molnár Ágnes magyartanárnő és Gáspár Jenőné báró Tötösi Éva már 1908-ban is tanítottak. (Többek között édesanyámat is.) Ágnes néni kilyéni születésű, Kalocsán szerzett magyar–történelem szakos oklevelet, ám a két világháború között nem esküdött fel a soviniszta román hatalomra, inkább egy időre állás nélkül maradt, és magántanítványokat vállalt Brassóban.

Miután Barótra került, kitűnő felkészültségével rendkívül szigorúan és következetesen tanította a magyar nyelvet. Az iskolában tanárúrnő, az utcán vagy máshol csak Ágnes néni volt, de ha valaki nem vette komolyan a nyelvtani szabályokat, annak nem volt irgalom. Nagy szakmai hozzáértéssel, kitűnő és változatos módszereivel a helyesírás egy életre bennünk maradt.

Velem különösen sokat foglalkozott, mert a román iskola után nehezen tudtam átállni a magyarra, és nem csak a padban, de úton-útfélen üldözött a helyesírási szabályokkal. Hosszú ideig csak „Joskának” szólított, mert a Józsefet rövid o-val írtam a füzetbe. Hónapokig Joskázott, amiért nagyon szégyelltem magam, de a módszer bevált. Különben a módszerei mind beváltak, mert úgy tudta alkalmazni azokat, hogy mindenkit lekötött az óráján. Tollbamondás közben is sétált a padok között, és ha a hátad mögött volt éppen, akkor is úgy érezted, aranykeretes szemüvege fölött épp a te görbe betűidet látja.

A helyesírás szabályait kórusban kellett zengeni az órán, mindeniket ugyanúgy sorra. Először felemelt kezével csendre intette az osztályt (mi már tudtuk, hogy mi következik), majd szertartásosan kimondva megadta a hangot, hogy: a többes szám jele – mire ránk mutatott, és mi kórusban fújtuk, hogy: mindig, de mindig de, mindig de „mindiget” megnyomva, a kötőszót enyhébben, mintha sántálva járnánk, egy másik világban. Sokáig ment a „mindigde” a szalagon, és a „mindigek” alatt jól lehetett a padban matatni vagy valami egyébbel is foglalkozni.

Ágnes néni szigorú arccal sétált a padok között, tollával vezényelt, szemével azokat pásztázta akik a padban matattak, de közben fejét is intően ritmusra mozgatta, s azt is észrevettük, hogy a tolla a hófehér hajához ért, és bekékítette a tintával. A huncut diákszemek jeleztek egymásnak, de szólni senki se mert volna. Aztán amikor egyszer csak hirtelen megfordult és rám mutatott, akkor megállt a világ kereke.

– Pe, pe, köpd ki, fiam, Joska – de én nem tudtam kiköpni a k-t, mert nem figyeltem. Erre aztán jött is a dicséret.

– Na aludj tovább, fiam, a babérjai­don! – aztán következett a -ról, -ről, -ból-, ből, -tól, -től hosszúsága, amit ismét más szabály követett, ment tovább a mondóka is, de ennél nagyobb lefőzést nem is lehetett elképzelni.

Az irodalomórák nem teltek nagy szigorúságban, ám mindenkinek kötelezően szerepet kellett vállalnia. Amit tanított, mindenről kért bemutatót. A verseket szavaltatta, és rendre mindenkinek kötelezően szavalni kellett. Kiállni szép tartásban, felemelt fejjel, hangsúlyozni, ahogy a mondanivaló megkívánta. Az István öcsém-ből mindenki mondott egy szakaszt, így aztán olyan lett az osztály az órán, mint egy család. A Toldit is be kellett tanulni és előadni. A Falu végén kurta kocsmát szintén, de úgy, hogy ki kellett domborítani, a mulatozó legények milyen jámborul hazamennek, ha valakinek beteg az édesanyja. Ami próza volt, azt le is kellett rajzolni, ezen aztán nagyokat mulattunk. Ágnes tanárúrnőnek két kedvence is volt az osztályban: Ráduly Jenő és Körmendi Sanyi, akinek szülei a Szilágyságból költöztek Erdővidékre. Ők voltak a kiváltságosak, színészi tehetségüket csodáltuk. Jenőből bármikor folytak a strófák, de a falu jellegzetes alakjait is élethűen utánozta. Sokszor azt játszottuk, hogy Jenő kiállt a katedrához, mi  bemondtunk egy baróti nevet, ő pedig átszellemült és tökéletesen leutánozta a beszédét, a testtartását és a mozgását is. Körmendi Sanyika a tíz ujjával, a tollával és a ceruzájával, a pad tetején le tudta játszani a Toldit (néha saját szövegrészekkel is). Ők voltak a megmentőink, ha nem tudtunk és féltünk a felkérdezéstől. Ilyenkor Sanyi már a szünetben előkészítette a tollát és a ceruzáját, megkezdte az előadást, és úgy időzítette, hogy mire a tanárnő belépett, már javában folyt a Toldi, s az osztály néma csendben és tátott szájjal (kicsit rá is játszottunk erre) bele volt bambulva a tikkadt szöcskenyájak hangulatába.

– Hé, paraszt, melyik út megyen itt  Budára? – szavalta Sanyi érzékletesen, miközben a szörnyű vendégoldalt, amit a tollszár helyettesített kisujjával kézhátára billentve, saját tájszólásában felelt: – Ahun ne!

Ágnes néni ilyenkor lemondott az óráról. Ha beléptekor már folyt az elő­adás, halkan becsukta az ajtót, sejtetősen ingatta a fejét egy párszor, aztán lábujjhegyen (nehogy zavarjon) odaosont, és leült a katedra mögé, vállalva a közönség szerepét velünk együtt. Nagy csend volt ilyenkor, s párszor az is megtörtént, hogy Lajos bácsi, akkori igazgatónk kíváncsian benyitott, mert azt feltételezte, hogy az osztályban nincs senki. Ám amikor meggyőződött, hogy folyik a színdarab, intett a kezével és óvatosan betette az ajtót.

Így fogott meg minket Ágnes néni, a nagy szigorúságában is így fel tudott engedni s leereszkedni hozzánk. Barót kultúréletét is ő irányította. A tanítványai remekeltek a nemzeti ünnepek alkalmával szervezett műsoros estéken, az országzászlónál is szavalták a hazafias verseket. Az önképzőköri szavalóverseny szervezésébe Késmárki unitárius tiszteletest is bevonta. A légy jó mindhalálig-ot is előadtuk a kultúrházban, s bárhogy szabódtam, nem lehetett kibúvót találni, mindenkinek jutott szerep, ha nem más, akkor maradt diáknak, és kedvére rakoncátlankodhatott a darabban, de szerepelni kötelező volt. (Ám akkor már a nevemen szólított.)

Így tanultuk a magyar irodalmat és a nyelvtant, hol játszva, hol nagy szigorúságban. Játszva tanított minket, de úgy, hogy közben, ha olyan volt a helyzet, ő is beállt a játékba. Úgy ismert minket, mint a tenyerét. Csak ránk nézett, és már tudta, mi van a lelkünkben, mindent leolvasott az arcunkról. Tudta, mikor kell engedékenyebbnek lenni, és mikor szigorúbban bánni velünk. Ha hazudtál, vagy valamilyen kibúvót akartál keresni, nem ellenkezett, nem is jelezte, hogy tudomása van a szándékodról, nem szakított félbe, hagyta, hogy szőjed a terved, csak úgy nézett a szemedbe aranykeretes szemüvegével, olyan mélyen, hosszan, hogy összekuszálódtak a gondolataid, elvesztetted a beszédfonalat, egy kicsit bele is zavarodtál a mondandódba, dadogni, hebegni kezdtél, aztán kimagyaráztad, hogy tulajdonképpen nem is azt akartad mondani, s menet közben már le is mondtál a hazugság lehetőségéről. Ő pedig megismételte helyesen a mondatot, de úgy, mintha te mondanád, segített átfogalmazni a mondanivalót, hogy ne legyen hazugság belőle (ugye, fiam, így akartad mondani?), de te is jól járjál.

Ágnes néni szép kort megért, sokat láttam nyolcvanas éveiben is, amikor gyermekei édesanyám gondozására bízták, de akkor már szemben laktunk, és naponta találkoztunk, mégis az a kép maradt meg emlékezetemben, ahogy felemelt kezével int, hogy felfigyeljünk valamire, fehér haja tintás egy kicsit, Ő mosolyog, mintha tudná, de hagyja, hogy kacagjuk.

Így ötlik fel a fehér hajával, vezénylő felemelt kezével, huncut mosolyával, amikor elcsípett a figyelmetlenséggel. Eljövünk világításkor is a sírjához hálánkat leróni. A magyar irodalmat és a nyelvtan szabályait sajátos humorával egyszerre sulykolta belénk „mindig, de mindig” az igazmondással, egyenes gerinccel és emberséggel.

Bogdán Mária Emese