1942. február 22-én született Sepsiszentgyörgyön. Szülei jómódú sepsikőröspataki mezőgazdászok voltak. Öccsével, Imrével annyira hasonlítottak egymásra, hogy sokan össze is tévesztették őket. 1955-től a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákja. Az érettségi után sikeresen felvételizett a kétéves székelyudvarhelyi Tanítóképző Intézetbe, ahol végig ösztöndíjas volt, s ahol tudatosan kezdett el foglalkozni a sportolással, súlyemeléssel.
Para Zoltán így emlékszik vissza erre az időszakra:
– Az államvizsga előtt pár nappal megjelent az iskolában egy szekus százados, aki azt mondta, hogy egy speciális iskolában helyezkedjünk el, de sem az iskola nevét, sem a helyét nem mondta meg. Senki nem akart oda menni, de aztán nyíltan tudtunkra adta azt, hogy ha nem teljesítjük parancsát, nem lesz diploma. Végül is, miután leszereltünk a három hónapos katonaságból, 1962 novemberétől mindnyájan elfoglaltuk első munkahelyünket a Hargita megyében levő Gyimesfelsőlokon, az ottani javítóintézetben. Kétheti bevezető után kaptunk egy osztályt, amelynek mindenese lettünk. Kezdetben a seprűnyél használata volt a divat, amelyet később felváltott az ékszíj vagy a „jobb kézzel” történő nevelési módszer. Több mint 1400 (10–18 év közötti) „bűnöző’” volt az intézetben, köztük ifjúsági Balkán-ökölvívóbajnok is. Mindenesetre kemény kezdés volt, ami pedagógusi pályánkat illeti. A „diákok” 35 szakmát tanultak, és 40 százalékuk jó útra tért. A körülményekhez képest mindez nem volt olyan rossz eredmény. Itt ismerkedtem meg egy csinos csíkkarcfalvi tanítónővel, Máriával, akit 1965-ben feleségül is vettem. Azóta együtt vagyunk jóban, rosszban. Házasságunk hetedik évében megszületett Zsolt fiunk, majd két év múlva Judit lányunk. Mindketten egyetemet végeztek, családot alapítottak.
Nejével együtt hivatásuknak tartották, hogy ne csak tanítsák, hanem szolgálják is azt a helységet és annak lakóit, ahol tanítanak. Már Kálnokon bekapcsolódtak a falu kulturális életébe. Nemcsak rendeztek színdarabokat, hanem szerepeket is vállaltak azokban. Két év kálnoki szolgálat után Kőröspatakra került, ahol oroszt és testnevelést tanított.
1967-ben, együtt feleségével, megkapta a végleges kinevezést Fotosra. Itt is komolyan részt vettek a falu kulturális és sportéletében: tagja lett a falu futballcsapatának, mellette színdarabokat tanítottak be, és szerepet vállaltak azokban. Több színdarabos kiszálláson vettek részt a megyében.
Sikeresen felvételizett a bukaresti egyetem testnevelés szakára. A gyakorlati próbákra néhai Fejér Ákos mikóújfalusi testnevelő tanár készítette fel.
1970 őszén az akkori igazgató, Simon József jóvoltából megkapta a gidófalvi iskola testnevelés katedráját. Nyugdíjazásáig tanította itt a testnevelést. 1971 őszétől neje, Mária is átkerült Fotosmartonosról a gidófalvi iskolába tanítói állásban.
– Nagyon komolyan vettem a testnevelés oktatását – emlékezik Para Zoltán. – A megfelelő körülmények kialakításában nagy segítségemre volt az akkori igazgató, Simon József. Rövid időn belül megvalósítottuk a bitumen kézilabdapályát, ami falusi viszonylatban nagy dolognak számított, ilyen abban az időben a gidófalvin kívül csak egy iskolának volt a megyében. A patakból vizet pumpáltam és jégpályát készítettem az iskola udvarán, amelyet előzetesen ki kellett simára alakítani. Jégkorongcsapatot alapítottam a diákokból, akik első díjat nyertek az Olt-völgyi iskolák közötti versenyen. A jégpályán este villanyfénynél a falu ifjúsága is szórakozhatott. Egy adott időszakban kultúrigazgató is voltam. Ez idő alatt kerültek előadásra a hivatalos, pártos repertoártól eltérően és saját felelősségemre a következő felvonásos színművek: Kisfaludy Ede: A cigány és a Liliomfi színművek, Kisfaludy Károlytól A kérők, Molière-től A képzelt beteg. A színművekben a pedagógus társak is vállaltak szerepet, melyek betanulása gyakran éjszakába nyúló tevékenységet jelentett. Többek közt szerepeltek a következő tanár kollégák: Tóth Lajos, Tóth Magdolna, Para Mária, Brassai Károly és én is. Köpectől Árapatakig, Tusnádtól Szentkirályig nagyon sok kiszállást szerveztünk.
1980. szeptember 1-jén nevezik ki a Gidófalvi Általános Iskola igazgatójává. Az iskola névadásának ötlete tőle származik – Czetz Jánosról nevezték el –, amit a nevelőtanács is elfogadott. Nagyon sok tornaünnepélyt szervezett, de az első Czetz-napok lebonyolítása is neki köszönhető. A Czetz-emlékház kivitelezéséhez az adományok gyűjtése szintén az ő ötlete volt, mert tudta, hogy anélkül nem jöhet létre az emlékház. Nagy megtiszteltetésnek tartotta, amikor őt kérték fel arra, hogy köszöntse dr. Csiha Kálmán református püspököt gidófalvi látogatásának alkalmából.
– 1980. szeptember 1-jétől 2015. július 31-ig megszakítás nélkül igazgattam a gidófalvi iskolát és a hozzá tartozó testvérfalvak iskoláit. Annak idején talán két igazgató volt a megyében rajtam kívül, akik ilyen hosszasan töltötték be e tisztséget. Közel 45 évet éltünk és tanítottunk Gidófalván, és ez idő alatt szívünkhöz nőtt a falu és a lakossága. Még ma is jobban ismerem Gidófalvát, mint Sepsikőröspatakot. Tudom, hogy szigorú igazgató voltam, de úgy érzem, hogy igazságos. Ha „büntettem”, a büntetés lejárta után visszaállt a teljes béke, senkivel nem éreztettem azután. Számtalanszor kiálltam a kollégák mellett, ha támadás érte őket. Egy volt magyar szakos kollégám, a korán elhunyt Sütő István, aki költő is volt, így dedikálta könyvét: „Szeretettel a szigorú, de igazságos igazgatómnak.”
A gidófalvi Czetz János-iskola székely kapuját nyugdíjba vonulása alkalmából állíttatta. Tóth Lajos kollégája faragta és Tóth András állította össze fizetés ellenében. „Itt említeném meg két fő adományozó nevét, akik jelentős összeggel segítettek abban, hogy ez az álmom valóra váljon: Simon Csaba és Csutka Attila. Köszönet és hála ezért nekik részemről” – mondta.
2017-ben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Életműdíjat adományozott Para Zoltánnak „a több évtizedes oktató-nevelői munkájáért, a közösségért végzett példamutató tevékenységéért, a pedagógusi magatartás és életforma meghonosításában játszott szerepéért.” 2019-ben a gidófalvi polgármesteri hivatal és a Czetz János-iskola vezetősége elismerő oklevelet adományozott az „évtizedeken keresztül kifejtett oktató-nevelői és közösségi munkájáért.”
Beszélgetésünket az alábbi gondolatokkal, üzenettel zárta:
– Lassan 52 év is elmúlt házasságunk óta, kezdünk öregedni, de nem vagyunk vének. Már gyermekeinknek, de főleg az unokáknak élünk. Jó gyerekeink, vejünk és menyünk van. Az unokák, nagy örömünkre, nagyon jól tanulnak, komolyak, tiszteletmegadók. Mindig azt tartottuk szem előtt, az volt életünk mottója, hogy a becsületes munka kitölti a gyorsan múló éveket. Legyünk hasznos tagjai a közösségünknek, tehetségünk szerint tegyünk a saját jövőnkért, nemzetünkért és az emberiségért. Hiszem, hogy az előttem álló öregkort méltósággal tudom elviselni, hisz minden keresztút végén ott ragyog a feltámadás.
G. Szabó Ferenc
