1944 augusztusának utolsó napjaiban is ez történt: belügyminiszteri parancsra hirtelen összeszedték a régió magyar társadalmának gerincét alkotó civileket, főleg a közösség szószólóit, és a zsilvásárhelyi lágerbe hurcolták őket. Tíz hónapon át sínylődtek a szögesdrótok övezte gyűjtőtáborban, bűn és jogalap nélkül, egyre nehezebb körülmények között. Dokumentumok, emlékiratok, irodalmi művek részletezik mindazt, amit a gulagbeli pokol vagy a népirtó haláltáborok tragikumához nem hasonlítható, mégis mérhetetlen szenvedéseket okozó lágerről tudni lehet. Kacsó Sándor Nehéz szagú iszap felett című életregényének zsilvásárhelyi fejezetei és Vita Zsigmond Élet a drótsövények mögött címmel közzétett visszaemlékezései az erre vonatkozó legrészletesebb krónikák. Időnként előveszem és újraolvasom a szóban forgó oldalakat, de számomra megindítóbb egy némán is beszédes emléktárgy, az édesapámtól örökölt, ütött-kopott, átragasztott, megviselt, 28 lapos lágerügyeleti napló. 1944. november 12-i benne az első beírás, 1945. április 28-i az utolsó. A lágerben már szeptember elején „nagyüzem” volt. Amikor apámat őrizetbe vették Nagyenyeden, kilenc hónapos voltam, amikor Zsilvásárhelyről a következő június végén hazavergődött, már el tudtam hárítani magamtól az „idegent” azzal, hogy „menj el, bácsi!”

A hivatalos dokumentummá előléptetett füzet a 8. számú barakk őrszolgálatot teljesítő rabjainak aláírásait és a lágerparancsnokság illetékeseinek szigorú észrevételeit, utasításait tartalmazza. A kezdetleges építmény tizennégy kis szobájának lakói egymást váltva mindennap, minden éjszaka ügyeletes őrszemként éberkedtek két-három-négy órát. Kiktől, miktől kellett védeni az ott levőket? A fagytól nem volt mivel. Ennél persze jóval nagyobb tételekben uralkodott az abszurditás.

Ebben a barakkban főleg Alsó-Fehér megyeiek, aradiak, temesváriak, vajdahunyadiak voltak, tanárok, lelkészek, ügyvédek, újságírók, tisztviselők, kereskedők, iparosok, gazdák, földművesek. Szászok is, de ők más kategóriát képviseltek a lágerben. És olyan magyarok, többek közt néhány diák is, akik Észak-Erdélyben dolgoztak, tanultak, de a begyűjtés éppen Dél-Erdélyben érte őket. A 8-as lakótérben apám, az ügyvéd dr. Nagy Miklós mellett az író, szerkesztő Kacsó Sándor, a teológiai tanár Nagy József, a lelkész Hamar Béla küzdött a fogság terheivel. A 4-es szoba közösségében is több későbbi ismerősöm volt: az enyedi festőművész Vass Albert és az egykori osztályfőnököm, Jarosievitz Zoltán. Másik tanárom, Vita Zsigmond, valamint Jénáki Ferenc gyulafehérvári régens, Elekes Viktor, a Bethlen Kollégium rektorprofesszora és Kovács Béla gyulafehérvári püspöki titkár a 13-asban voltak szobatársak...

Egy statisztika szerint 1944. november 6-án, amikor már igyekeztek törvényes keretet teremteni a fogvatartásnak, a román minisztertanács 3161 férfi, 1155 nő és 334 kiskorú zsilvásárhelyi internáltról beszélt. Sok markáns, karakteres aláírás rögzült emlékezetembe az ügyeleti naplóból. Legmélyebben nyilván az édesapámé, akit úgy idéznek fel az emlékezők, mint az internáltak érdekeiért bátran kiálló, a szabadulásukért beadványokkal kitartóan érvelő jogászt. Nem tudom, miért, nekem sohasem mesélt a lágeréletről. Ez a kopott füzetecske azonban mindegyre beindítja a fantáziámat.

Nagy Miklós Kund

A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott Múltból jövendőt – Történelem hazulról című kötetből (Sepsiszentgyörgy, 2021, szerkesztette Szekeres Attila). A könyv kapható a Háromszék lapterjesztő standjain.