1914-ben anyai nagyapám, a marosvásárhelyi kerületi munkásbiztosító pénztár számellenőre önként jelentkezett frontszolgálatra.
Abban a „kutyaszerbiázó” világban ez a döntés széles körű társadalmi elismertséggel járt, őt azonban mindenekelőtt az őszinte hazaszeretet fűtötte, a bölcsek kövét szopogatókkal ezt meg sem próbálom elhitetni, mert ők csak a félrevezető propagandáról és a hús-vér ágyútöltelékekről hajlandók beszélni, egyébről alig. Anyám csecsemő volt még, amikor a zsúfolt szerelvény elindult a harcmező felé. A vasútállomásokon hős honvédekként éljenezték a hadba vonuló katonákat. A háborús kapkodás lehet az oka, hogy a Lekencéről küldött rövid beszámoló érkezési bélyegzőjén tíz évvel későbbi a keltezés.
Nagyapám kötegnyi levelet, de főként tábori postai levelezőlapot írt imádott Csulikájának egészen a következő esztendő nyaráig, amikor egy repeszgránát leszakította a jobb karját. Prágától keletre, a pardubicei kórházba szállították, július 21-én küldi első bal kézzel írott levelét.
Két dolog vigasztalja, egyik, hogy megtarthatta a havi fixszel járó állását, a másikat alá is húzza: „Értetek és édes hazánkért”, azaz a családért és Magyarországért vállalta a lövészárkokat, majd a félkarú létezést. Rokkantként három év jutott még neki, nem sokkal a háború vége előtt halt meg. Utoljára a budakeszi szanatóriumban kezelték, az ottani temetőben nyugszik. Rettenetes leltár: elvesztette a háborút, elvesztette az életét, elveszett a hazája is. Az ő egyik nagyapja, tehát az én üknagyapám Marosvásárhelytől nem messze, az egyik faluban gazdálkodta ki a mindennapit, soha nem feszült rajta sem a gatya, sem a paraszting. Bocskoros román ember volt, akinek az unokájából pénztári számellenőr és királyi őfelsége, Ferenc József katonája lett. Széchenyi István a honfitársainak azt ajánlotta, legyenek úgy magyarok, hogy mások is kívánjanak magyarrá lenni. A vásárhelyi csizmadia dédnagyapám eme intelem megszívlelőivel sűrűn lehetett együtt, mert – mint a nagyapámat – minden gyermekét magyar szellemben nevelte. Közülük a legfiatalabb nagyvállalkozóként Budapesten élt, s amikor Észak-Erdély ismét Magyarország lett, a hadügyminisztérium az ő vállalatát bízta meg a marosvásárhelyi tanklaktanya felépítésével.
Galbács Pál
A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott Múltból jövendőt – Történelem hazulról című kötetből (Sepsiszentgyörgy, 2021, szerkesztette Szekeres Attila). A könyv kapható a Háromszék lapterjesztő standjain.
