– Mikor döntötte el, hogy tudományos kérdésként akar foglalkozni az összeesküvés-elméletekkel, illetve netán könyvet is írna a témában?
– Hét évvel ezelőtt iratkoztam be kulturális antropológia szakra Kolozsváron, és az első évben már tudtam, hogy a szakdolgozatomat az összeesküvés-elméletekről írom. Alternatív híroldalakról írtam, az ott talált cikkeket elemeztem, nemcsak a tartalmukat, hanem tágabb összefüggésben azt is, hogy melyik jelenség mivel kapcsolódik össze. Ezt követően kezdtem el írni a könyvet, még Kolozsváron, ahol akkor újságíróként dolgoztam. Később, amikor bejutottam a finnországi Tampere Egyetemre, befejeztem, és a kolozsvári Polis Kiadónál 2020 végén megjelent. Az összeesküvés-elméletek talán a sokukban megtalálható irracionalitás miatt fogtak meg, mert egészen régóta érdekelt, hogy a ráción kívül eső területek – a vallás például – hogyan működnek. Fontos tudni, hogy a kutatók egy része azt mondja, az összeesküvés-elméletek természetüktől fogva irracionálisak, míg egy másik oldal nem ebből indul ki, nem akar alapvetően megfejthetetlen titkokról határozott véleményt adni – nem akarja megmondani a tutit sem gyík­emberekről, sem a 2001 szeptember 11-ei eseményekről. A kutatók között vannak olyanok, akik folklórnak minősítik a különféle elméleteket, vagy a vallás egy modern kori megnyilvánulásának. A vallásokhoz, folklórhoz már csak azért is hasonlíthatók az összeesküvés-elméletek, mert a legtöbben fellelhető a rossz és a jó harcának a motívuma.

– Miért pont Ébredők a címe, illetve hogyan építette fel a könyvet?
– Az adatgyűjtés során sokszor találkoztam azzal, hogy az összeesküvés-elméletek hívei gyakran arra biztatták egymást, hogy ideje felébredni, megvilágosodni, tulajdonképpen kilépni ebből a bizonyos „agymosottságból”. Ez a buzdítás örök visszatérőnek bizonyult: ébredjünk fel, mert eddig hazudtak nekünk, értelmezzük át a világot, végezzük el a saját kutatásainkat. És ebben természetesen sok igazság van. Három részre osztottam a könyvet: az elsőben több elméleti kérdést tárgyalok, kezdve attól, hogy milyen meghatározásai vannak az összeesküvés-elmélet fogalmának, el addig, hogy milyen típusai vannak, hogyan terjednek és így tovább. A második részben példákat ismertetek, nemcsak külföldieket, hanem magyarországiakat és romániaiakat is. Írok az 1989-es forradalommal kapcsolatos konteókról, azokról, amik Vaszi Jánoska, Funar vagy az ortodox egyház körül szövődtek, de még egy kolozsvári lapról is, amelyikben azt híresztelték, hogy helyi magyar vendéglők Nagy-Magyarország alakú hússzeletekkel lázítanak. A záróakkord egyfajta összegzése annak, hogy mit gondolok a jelenségről, milyen tanácsaim vannak.

– Mire számít, milyen hatása lehet a könyvben leírtaknak?
– Azok, akik folyamatosan címkézik és minősítik az összeesküvés-elméletek hívőit, talán jobban megérthetik a könyvből, hogy ez az egész kérdés nem ennyire egyszerű. Mindkét oldal egyre magabiztosabbnak tűnik mostanában, márpedig mindkettőnek szüksége van arra, hogy megkérdőjelezze magát. Én azt remélem, hogy a könyv egy kicsit összezavarja az olvasót, olyan értelemben, hogy valamelyest megingat mindenkit a saját hitében, és elfogadóbbá teszi mások meggyőződéseivel szemben. Ez egy nagyon nehéz lépés, a saját példámból is tudom. Volt egy időszak, amikor én is hordoztam a zsebemben a bölcsek kövét, és emiatt letámadtam, akinek nem tetszett a véleménye, de a szakirodalom abba az irányba tolt el, hogy legyek egy kicsit óvatosabb. Ez nem jelenti azt, hogy feladod az elveidet, hanem egyfajta hidat képezünk, mérlegelünk, párbeszédet folytatunk. Ide hoznék egy gyors példát is. Gondolkodjunk el mondjuk azon, hogy ki a veszélyesebb a társadalomra: aki a laposföld-elméletben hisz, vagy az, aki a leszivárgás-elméletet hirdeti – azt az elméletet, amely szerint, ha a gazdagokat nem adóztatjuk meg, akkor az csodálatos módon éppen a szegényeknek fog kedvezni? Van persze ellenpélda is: az oltással kapcsolatos bizalmatlanság – még akkor is, ha bizalomra sincs sok okunk – nyilván rengeteg problémát okoz, és csak meghosszabbítja a járvány kimenetelét. Itt viszont már az a fontos kérdés, hogy kié a nagyobb felelősség. Azé, aki nem átlátható módon szerez be oltásokat egy kontinens számára, vagy azé, aki emiatt aztán inkább óvakodik? Vagy kié a nagyobb felelősség: aki az egyén szentségét dogmává emelte, vagy azé, aki ezt a téveszmét nem tudta kikerülni, és most ennek a nevében a társadalmi érdekeket (amelyek ezúttal az ő érdekei is) egyfajta álszabadságharccá alakítja, és mondjuk sárga csillaggal a mellkasán azt hiszi, hogy egyfajta „kovidfasizmus” épül, mert a Sepsi Value Centerbe nem léphet be? Persze minderre mindig vannak egyszerű képletek: hogy például oktassuk a népet, vagy jelezzük a közösségi médiában, hogy álhírekről van szó. Csakhogy ez nem elégséges. Azzal szembesülünk, hogy az embereknek valóban egyre kevesebb beleszólásuk van a saját életükbe, mert a gazdaság logikája minden felett átveszi az uralmat, az egészségügytől az oktatásig, az állam meg már csak arra van tartva, hogy kiszolgálja a gazdasági szereplőket, fenntartva a demokratikus intézményeket, de kiüresítve azokat. Úgyhogy az a kérdés, hogy egy ilyen korszakban milyen megoldásaink vannak: valóban az, hogy üssük az embereket, amiért nem „helyesen” gondolkodnak? Milyen okuk volna bizalomra? Példaként említeném meg Steven Sampson A szóbeszéd szerepe a szocialista Romániában című írását, melyben a szerző amellett érvel, hogy bizonyos városi legendák azért születtek meg a Ceaușescu-korban, mert szóbeszédként terjedtek ugyan, de a párt hivatalos sajtóorgánumai­ban soha nem jelentek meg, nem hivatalos forrásból lehetett csak tudni róluk. Éppen ez adta a hitelességüket. Sajnos most is itt tartunk, és a sajtóról is kialakult az a kép, hogy nem hiteles, amit közöl, meg van vásárolva, egyik vagy másik oldalt szolgálja ki annak ellenére, hogy az újságírók java része továbbra is tisztességesen gyakorolja a szakmáját. A valóságnál viszont már csak annak értelmezése erősebb. A könyvem is emellett érvel, hogy a kialakított véleményekkel kell foglalkoznunk a magunknak ismételgetett saját valóságaink helyett. Ebben talán segít utat mutatni.

– Kutatóként milyen esetleges kiutat lát ebből a helyzetből?
– Amíg az átláthatóság nem javul, a demokratikus intézmények nem újra a társadalmat szolgálják, amíg a gazdasági logikát nem szorítjuk vissza az oktatásból, felsőoktatásból, egészségügyből, de még az élelmiszeriparból is, addig nem sok jóra lehet számítani. Minél inkább elidegenednek az intézmények tőlünk, minél távolabbi a döntéshozás, minél kevésbé érthető és átlátható, hogy mi történik, minél inkább mediatizált minden, annál rosszabb lesz. Nincs ebben semmi új, amit mondok, tehát helyi, megbízható szereplőkre van szükség, rengeteg párbeszédre ahelyett, hogy egymás morális felsőbbrendűségét hirdetnénk. A járványban mindenki, aki elfogadja legalább annak a valóságát, tulajdonképpen az egészségéért aggódik. Igaz, van akinek az alapvető bizalom mellett az ötödikes biológia-tananyag is hiányzik, de ezen lehet segíteni úgy, hogy nem rátámadunk valakire, hanem előbb kérdezünk, aztán jelentünk ki. A probléma többek között az, hogy az interneten zajlik rengeteg vita. A kocsma sem volt soha egy biztonságos hely, de a netes gyűlölködés virágzik, mintha mindig tavasz volna a Facebookon, és ezt sokan nem bírják. Egy ilyen interjú alá is érkezhet bármikor egy magabiztos vélemény arról, hogy agymosott vagyok, aki még nem ébredt fel a „kovidfasizmustól” sem, és megjelenik az is, hogy felmentem az oltáselleneseket. Ezért is van, aki inkább hallgat: lecsukja a laptopot, és inkább lesz egy szép napja, vagy esetleg marad abban a burokban, amelyikben jól érzi magát. Ez viszont torzítja a világképét, a „másik oldalról” csak a „saját” oldalától tud meg dolgokat. Megcsontosodott identitások alakulnak ki. Aki csak óvakodott az oltásoktól, egy eltorzult Facebook-algoritmus alapján két türelmetlen skatulyázás után bizarr helyeken köthet ki, de az is lehet, hogy a másik oldal inkvizítoraként osztja a szitkokat az „agymosottakra”.

– Hozzájárultak érdemben a konteók a társadalom amúgy is jellemző társadalmi polarizációhoz?
– Nyilván polarizálódott a társadalom ezek hatására is, de ez nem feltétlenül új: a Budapesti Hírlap egy 1887-es cikkében olvastam például, hogy „vannak az oltásnak ellenesei, akik részínt hatástalan mivoltát vitatják, részint ártalmasnak is hiresztelik”. Itt még a himlő elleni oltásokról írtak, és már ekkor törvény jelent meg, hogy be nem oltott gyerekeket nem vihetnek be az iskolába. Ezek tehát nem új jelenségek, és talán az sem, hogy a tudományos kérdések morálissá változnak át: aki oltott, az morálisan gyanús, aki oltatlan, az morálisan gyanús. Az éber és az ébredő morális csatája zajlik, valahol túl a racionalitás horizontján. Gondoljunk bele, hogy békeidőben is mennyire megosztottak vagyunk, és ha erre rájátszik a politika, akkor ez még erősebb lesz. Ráadásul erre rájön egy világjárvány, amiről már előre lehetett tudni, hogy micsoda problémákat fog generálni. Az elitellenesség, a kétely a hatalommal, az orvosokkal, a gyógyszeriparral, a sajtóval szemben már eleve adott volt, és azok, akik döntéseket hoznak, mégis képtelenek voltak érdemben reagálni, és a mai napig ez történik. Számomra nem kérdés, hogy valóban hatalmas problémákat okoz-e az oltásellenesség – mert most főleg ez az, amire mindenki odafigyel –, engem viszont kutatóként az érdekel, hogy megtaláljam az okokat. És a felelősség mindig annál van, akinél a pénz-paripa. Ez már csak azért is fontos, mert a különböző oldalon állók érdekei nem feltétlenül térnek el: mindenki túl akar lépni a járványon, mielőbb. Nem egymás ellenségei vagyunk, de azt látjuk, hogy kiken múlott a társadalmi bizalom eljátszása.