Már csak így van ez, akkor is, ha valahogy nem stimmel. Nem beszélve a vásárlási lázról, ami tömegesen hajt minket üzletekbe, vásárokba. Mostanság más idők járnak, korlátozott szabadsággal tesszük mindazt, amit eddig, de már érezhető az év ezen szakaszára jellemző izgatottság, kezdődik a pörgés. Pedig állítólag éppen ilyenkor kellene egy kicsit lecsendesedni, befelé és egymásra figyelni (úgy igazából, nem csak kötelességből vagy lelkiismeretünk fényezése érdekében), ha már máskor nem sikerül. Nem könnyű persze, mert bármerre nézünk, a fejünket kapkodva próbáljuk kivédeni a negatív impulzusokat, őrületeket. Közben egyre azt hajtogatjuk, hogy feje tetejére állt a világ, megérett a pusztulásra. Mintha velünk történne ez először. Mondjuk, velünk először történik. De mintha mégis csak a szánk járna, és kívülről várnánk a megváltó csodát.

Egyre idegesebben, türelmetlenebbül pörgünk, hajtjuk a régi pedálokat, de valahogy azok nem igazán segítenek előre. És nem vesszük észre, hogy milyen groteszk ez az egész. Enyhén szólva nevetségesek vagyunk, kevésbé enyhén fogalmazva szánalmasak.

Ilyenek járnak a fejemben, miközben engem is kezd elkapni a decemberi gépszíj. Nem örülök neki, nem szeretem ezt az állapotot. Igazi csendeket, örömeket szeretnék megélni, nem időszakos hullámokban feltörő szeretetet, erőltetett békét. Ígéretet tettem, hogy megpróbálom visszafogni magam, figyelni arra, hogy ne egy decemberre kifejlesztett pasztillában nyomjam le a torkomon mindazt, aminek egy egész éves adagnak kellene lennie, és ami a nagy kapkodásban még a torkomon is akadhat. Vajon sikerül?