A Vártemplom új gyülekezeti termében mutatták be csütörtök délután a Háromszék főmunkatársa, Kisgyörgy Zoltán a Tortoma Könyvkiadó gondozásában megjelent Erdővidék és Székföld című útikönyvét. Talán a kora délutáni időpont, talán a zord időjárás ijesztette el az embereket, de tény, alig maroknyi érdeklődő vett részt az eseményen – sajnálhatják, akik kihagyták. Mert a fél város számára csak egyszerűen Zoli bácsi nem hazudtolta meg önmagát, és igazi showelemeket tartalmazó előadás keretében mesélt az általa annyira behatóan ismert falvakról.
Aki azt hitte, az Erdővidékről és Székföldről szóló könyvbemutató valamelyik tájegységhez tartozó településhez köthető történetről fog szólni, azt joggal lehet naivnak nevezni. Mert Zoli bácsiról köztudott, sztorijai Ádámnál és Évánál kezdődnek, majd csak jó néhány vargabetűt leírva érnek célhoz.
Nem volt ez másképp most sem! Előbb az árkosi gyerekévek eseményei bukkantak fel – édesanyja kézszorítása jelezte, Pölnitz bárónénak illik kezet csókolni –, aztán Sepsiszentgyörgy régi városképe villant meg – hol volt a Sikó utca, s hát a palló? –, majd hosszas történet a Puy családról – olyan hosszú a családfájuk, hogy meghosszabbított létrára kell másszon, aki a gyökerét tanulmányozni akarja –, a Mexikóban Miksa császár testőreként szolgáló családtagjukról, a református egyházközség általuk kapott kókuszdióból készült, jelenleg valahol a Székely Nemzeti Múzeumban tárolt, időközben meghasadt serlegről –, nem utolsósorban pedig édesanyja családjának, a Sikók életéről és haláláról is elhangzott néhány érdekesség.
Közel húszperces kitérő után már szóba került Erdővidék is. Miként kérte meg az egyetemet frissen végző, pályája elején Apácán tanárként dolgozó fiatalembernek alig huszonkét esztendősen kezét egy elvtársnő – vele együtt neves iskolaigazgatói tisztségének odaítélése is járt volna! A nem mindennapi ajánlatra – kicsit régi önmagát dicsérve, de öniróniával magát „dús hajú, szőke és sugárzóan szép” fiatalembernek mondva – az elvtársnő azt a választ kapta, hogy kér néhány percnyi türelmet, míg levegőt vehet, s maradt az apácaiak szolgálatában. Ebben az időszakban kezdett el komolyabban érdeklődni a helytörténet iránt. Megtudtuk, minek járt utána akkoriban: Apáca miért az apáca nevét viseli, tényleg volt-e kolostora, a falábú ember mit mesélt arról, hogy annak idején, amikor a csűrt építették, hol találtak gyertyatartót? Néhány év múlva, amikor a bányavállalathoz került mint „dzsolog” –, ahogy az akkori igazgató, Boros Árpád mondta –, adatott meg, hogy munkája mellett összegyűjthessen ezernyi apró történetet.
És gyűjt azóta is! Újságíróként rég- és közelmúltról éppúgy, mint a jelenkor eseményeiről, szólásokról – s meg is osztott nyomban egy a felsőrákosi férfiak által hangoztatottat: ide figyelj, asszony, többet ér a hasadalja, mint az egész Várhegyalja! –, népszokásokról, fúró-faragók, földműves emberek, állatot nevelők mindennapjairól. A jelenlevők azt kívánták, Zoli bácsinak legyen egészsége és ereje, hogy a bő hatvan esztendeje elkezdett munkát folytatni tudja – mindannyiunk épülésére!
