Ifjúság, bolondság. Azt hittem, ha az elsőt leteszem az asztalra, majd követik mások. Nem úgy alakult. Nem, mintha nem lett volna/lenne mondanivalóm, s a véna sem száradt ki teljesen, de hát – talán Tamási mondta valamikor – az újságíró kiöli az emberből a szépírót. Így hát írtam sok szépet – az újságban. Ami mégsem ugyanaz. Úgyhogy nem lett harmadik (most készül, de az más műfaj).

És akkor szembeköszön velem önmagam. Valamelyik könyvforgalmazó honlapon. Le is csapnék rögvest az ajánlatra, mert hát a szerzői díjként kapott tiszteletpéldányaimat rég elosztogattam, a kiadó meg a raktáron maradt pár kötetet egy gyöngébb pillanatában szintén szétosztogatta, no de meglepetéssel látom, hogy drágán adnak engem. Nem azért, mert „jó állapotú antikvár könyv” a szóban forgó árucikk, hanem mert dedikált példány. És azért ez elgondolkodtatja a szellemi munkájából élő napszámost.

Először is: hogyan kerül egy dedikált könyv antikváriumba? Előfordul, valakinél veszélyesen hajlik már a polc a papírholmi súlya alatt, hát szelektál. Hogy ki milyen alapon, az egyéni döntés kérdése, én dedikált könyvet még sosem szuperáltam ki, ha kölcsön is adtam valakinek, szigorúan megköveteltem visszaadását. Nem is kallódott el ez idáig egyetlen ajánlásos kiadvány sem, pedig néha örvendtem volna, dehát én már csak ilyen régimódi vagyok: hiába hogy a borítók közti rész nem nyerte el tetszésemet (ez finomabb megfogalmazása a pocsék irománynak), mégiscsak számított rám az, aki elkövette a művet, hát legalább annyival tartozom neki, hogy megőrizzem. És ha más is hasonlóképp gondolkodik, kizárt, hogy lomtalanítás útján kerüljön antikváriumba dedikált könyv. Bár...

Bár a lomtalanításnak van másik módozata is: mikor nem a tulajdonos, hanem örökösei szabadulnak az általuk fölöslegesnek tartott dolgoktól. És hogy a jussoló mit tart megőrzendőnek, mit szemétnek, arról szomorú tapasztalataim vannak: nemrég azért került kukába egy neves festő két arcképe, mert a festmények kissé repedezettek, enyhén penészesek és nagyon porosak voltak.

Talán mégiscsak örökös dobott hát ki engem, reménykedem így magamban. Persze, ebből adódik a következő kérdés: ki hunyhatott el azok közül, akiknek dedikált példányt adtam könyvemből? Meg sem próbálok utánaszámolni, zsákutca, egyetlen megoldás lenne kijutni belőle: ha megvenném a könyvet. Fenyőfa alá még jó is lenne magamnak meglepetésnek, és ebben az sem jelentene akadályt, hogy József Attila már eljátszotta az önmaga megajándékozásának rítusát, igaz, nem karácsonyra, hanem születésnapjára – dehát ebben a kérdésben is valamiféle izmus dolgozik bennem, az úton lenni vagy valahová megérkezni egy másfajta leképzése: a rejtély érdekfeszítőbb, mint megoldása.

Megvegyem? Ne vegyem? Kiderülne, kinek ajánlottam magam (és milyen szépen tudtam dedikálni! olyasmiket, hogy szeretettel, meg barátsággal, meg régi ismeretségünk jegyében), no de az is, melyik olvasómat veszítettem el. Amit tollforgató ember nemigen szeret (mármint olvasók nélkül maradni), maradjon hát nékem a boldog tudatlanság.

Olvasóimnak meg legyen szeretetteljes karácsonya, ezt kívánja az Önök hű szolgája.