Nem feledem azt az időt, amikor még igazán önfeledtek és játékosak voltunk. Fiatalok és szépek. Legalábbis lélekben biztos. Még most is érzem az almás pite illatát, amit nagymamám készített a legjobban. Egyszer felsős koromban érdeklődött, hogy mit süssön, mire megjövök az iskolából. Mondtam neki, hogy legyen lángos, majd megkérdeztem, hogy emlékszik-e még, hogyan kell elkészíteni. Mire ő rávágta, hogy persze. Hazaérve felemeltem a konyharuhát, majd észrevettem a tányéron gőzölgő fánkokat.

– Ez lángos? – kérdeztem.

– Német lángos, kisunokám. Ezek kicsit kisebbek – mondta.

Neki közvetlen kapcsolata volt Istennel. Mielőtt végleg kilépett volna a földi díszletek közül, annyit kért, hogy a távozás pillanata ne fájjon, és mi, akik itt maradtunk, örökké emlékezzünk rá. Imájára biztos felfigyelt az öreg Kaporszakállú, mert boltból hazaérve ledőlt egy kicsit pihenni, és ekkor aludt el örökre. Temetése pedig december 24-én volt. Az asztalán állt egy önarckép. A fotót pár évvel halála előtt készítette egy ismert fényképész, ugyanis nagyanyámnak az volt az álma, hogy egyszer őt is stúdióban fotózzák, ahogy kislánykorában a tehetősebb családok gyerekeivel tették.

A kép hátoldalán a következő állt: „Ezt tegyétek az újságba...”

Az esküvőmön éreztem, ahogy a díszterem sarkából figyel. Majd egyszer csak azt, ahogy a vállamra helyezte kezét, és mosolygott. Ki kellene mennem hozzá a temetőbe... Bár tudom, hogy ő nem a sírban van, hanem a szívemben, és Isten jobbján, ahová örökké vágyott. Kivárta.

Agárdi Gábor (Szabadka)

A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott Gúnyhatár – Léphaft-karikatúrák körülírva című kötetből (Illyefalva, 2021, szerk. Ambrus Attila)
A könyv kapható a Háromszék lapterjesztő standjain.