Aztán megtudjuk, hogy ez a karácsonyfa. Az angyal hozta sok más ajándékkal együtt. Bujkálunk az ágai alatt, kibontjuk a csomagokat, kipróbáljuk az új játékokat, miközben együtt a család, és mindenki vidám.

Évről évre egyre jobban várjuk. Egyre otthonosabbá válik a töltött káposzta illata, a bejgli íze, a gyertya füstje, a templomi orgonahang. Az izgatottan elmondott gyermekversek. „Harang csendül, ének zendül, messze zsong a hálaének. Az én kedves kis falumban karácsonykor magába száll minden lélek...” És tényleg ének zendül az ablakok alatt, a csendes éjben angyalok hangja kél. Mi is énekelünk, egy idő után koccinthatunk is.

A meghitt együttlét kárpótol az elmúlt gyermekkorért. Öröm együtt díszíteni a fát, segédkezni a konyhában. Végképp ránk maradnak egyes feladatok, és egyre távolabbról érkezünk haza, hogy ezeket elvégezzük.

Lassan mi magunk leszünk az „angyalok”, titokban díszítjük a fát, rejtegetjük az ajándékokat. Mennyi izgalmas szervezkedés... Aztán észrevétlenül felnőnek a gyermekeink, és ők is boldogan segítenek nekünk.

És eljön az idő, amikor üres lesz az egyik szék a karácsonyfa mellett. Aztán több is üres lesz, és egyre több szomorúság vegyül az örömünkbe. És nőnek az unokáink, és kifogy belőlünk a gyermeki vidámság, csak a nosztalgia marad. De jó volt, amikor éltek a szüleink... De jó lenne, ha itt lennének a gyermekeink...

És egyre inkább magunkba zárkózunk, egyre kevesebb feladatot vállalunk. Fát nem állítunk, mert nincs kinek, ajándékokra nincs szükségünk, hisz mindenünk megvan. Csak egészség lenne... Aztán nélkülünk ünnepelnek, de egy ideig még gondolnak ránk.

„Ó, gyönyörű szép, titokzatos éj...” A boldog családi együttlét és a fájdalmas magány ünnepe. Egy pillanat, melyben összeér ég a földdel, születés az elmúlással. Útjelző a végtelen időben.