Nincs ez másként a GfK piackutató intézet által évente összeállított, 42 európai (nem csak uniós) országban a vásárlóerőt mérő elemzése esetében sem. Az idei kiadás tegnap látott napvilágot, a 31. helyre sorolja Romániát, és készítői megállapítják, hogy az egy lakosra jutó (adózás utáni) elkölthető éves jövedelem java része élelemre és lakásfenntartásra megy el. Némileg vigasztaló, hogy az elemzés szerint a 2021-es év valamivel jobb volt, mint az előző, közel kétezer euróval nőtt az említett jövedelem, elérve az évi 7453 eurót. Nehéz viszont nem észrevenni, hogy még ez is jócskán elmarad azoktól az országoktól, amelyek lakosai életszínvonalához állítólag fel szeretnénk zárkózni. Az sem melengetheti lelkünket különösebben, hogy a kelet-közép-európai országok egy részével „holtversenyben” vagyunk, míg másokat szárnyalva előzünk, hiszen elvileg nem a sereghajtók között szeretnénk királyok lenni. Csak valamiért eddig legtöbb erre tellett.

A romániai átlagpolgár szempontjából ugyanakkor talán nem is a százalékok a legérdekesebbek, hanem az országra vonatkozó általános következtetések, valamint az elég határozottan felsejlő, távolról sem biztató jövőkép. Ha nem is egyedi jelenség, de országspecifikumként jelenik meg az irdatlanul mély szakadék gazdagok és szegények között, de szembeötlőek a különböző térségek közötti aránytalanságok ezen a téren is, ráadásul a koronavírus-járvány miatt ezek egyértelműen tovább mélyültek, erősödtek, bár az elemzés erre nem tér ki. Ilyen alapok mellett talán már csodálkozni sem érdemes azon, hogy a lakosság meghatározó hányadának élelmiszeren és lakásfenntartáson kívül alig marad pénze bármire, a szórakozás, kikapcsolódás, a megtakarítás ha egyáltalán szóba is jön, egyre hátrébb kerül a sorban.

Nincs új a nap alatt, mondhatnánk, ha nem kellene gyorsan azt is hozzáfűzni, hogy sajnos minden jel szerint a helyzet az elkövetkezőkben csak rosszabb lesz. Az energiahordozók árrobbanása már beindult, de az alapvető fogyasztási cikkekért is egyre többet kell lepengetni, s a folyamat végét nem is látjuk még. A jövedelmek számottevő növekedése pedig egyelőre sokak számára csak hiú ábránd marad. Tegyük még hozzá, hogy az ország irányítóitól is felesleges különösebb mutatványt várni e téren, elvégre a lakosság gazdasági-megélhetési problémáinak, a társadalmi aránytalanságok rendezése sosem volt az erősségük. Mindent összevetve: szomorú, de könnyen előfordulhat, hogy a következő ilyen elemzés Románia (és nem csak) esetében még lesújtóbb képet mutat, mint a mostani: egy olyan lakosságot, amely számára már nem a jövedelem vásárlóereje a kérdés, hanem hogy miként egyensúlyoz el a megélhetési határon két fizetés között.