Egy autó – mert azért azokat is megnézem, főképp az olyanokat, amelyeket abban az időben gyártottak, amikor még a tervezők adtak arra, hogy markáns egyénisége legyen a járgánynak – szélvédőjén valami papiros pihent. Közelről még kivehető volt a nyomtatott szöveg, bár a nap jócskán gondoskodott arról, hogy a festék kifakuljon: felszólítás volt, amit az autó tulajdonosa azért kapott, mert közterületen felejtette a járművet. És olyannyira kiment a fejéből, hogy neki autója is lenne, hogy évek óta hagyta ott rostokolni. Az effajta emlékezetkiesés következményekkel jár, be is indult a gépezet, a hosszas procedúra első lépéseként kapta emberünk a felszólítást: vinné már el a rozsdafészket, közterületet foglal, s ez városunkban nagyon is kényes kérdés, tekintve, hogy messze nincs annyi parkolóhely, mint amennyi autó megállni szeretne. Gazduram nem lehet jeszke alak, szép nagy betűkkel ráírta ékes román nyelven a felszólítás műanyag fóliájára, hogy „az autó szabályosan parkol”, alá odafirkantotta telefonszámát is, hogy ha netán valaki nem hinne neki, hát ő majd felvilágosítja igazáról. Valójából őt kellett aztán felvilágosítani, merthogy autója teljesen szabálytalanul állt a járműnél alig szélesebb járdán, elfoglalva a teljes járófelületet. A tájékoztatás egyenruhás közeg által megtörtént, a tulaj továbbra sem csinált semmit (hacsak azt nem lehet számítani, hogy az autóról leszerelte a rendszámokat), hát az eljárás folytatódott – immár gazdátlan jármű ellen. Szó ami szó, az lett a vége, hogy jött az autómentő (épp amikor silabizáltam a műszerfalra kirakott írást), két legény ripsz-ropsz megkötötte a lepukkant benzinzabálót, a daru pillanatok alatt a platóra helyezte – és máris szabaddá vált a járda. Hogy azóta foglalta-e el másik négykerekű a helyét, nem tudom, engem jobban érdekelt, honnan szednek még össze elhagyott autókat a városban, hát felkérezkedtem az autómentőt kísérő hatósági járműre.

Bizony-bizony, alaposan megfogyatkoztak az öreg autók a városban, tizedelte őket korábban az állami roncsprogram, idén a városi is, de még mindig akadnak – közlékenynek bizonyult az egyenruhás közeg, vagy talán mesélő kedvében volt, mindegy is az. Most egy bújócskázó autó következik, mondta, és mert értetlenül néztem rá, elmagyarázta: az a bújócskázó autó, amelyiket tulajdonosa a felszólítás után egy-két utcával arrébb visz, hogy aztán ugyanúgy megfeledkezzék róla. No de előbb-utóbb az ilyenek is horogra akadnak, ugyanúgy végzik, mint amelyekről lemondtak gazdáik: mert ha valaki annyi felszólítás, levelezés, személyes megkeresés után sem tünteti el a közterületről a tragacsát, hát bizonyára nem is tart már igényt rá. Sajátos logika, gondoltam magamban, de törvénnyel van megalapozva, hát védhetetlen.

És így gyűjtögettük a roncsokat a városban, egyiket a másik után, majd’ mindenikhez történetet társított az egyenruhás közeg. Nem mindenik különleges, de a kék Merciét még el kell mesélnem. Rendkívüli autó ez, exkluzívabb a tizennégy karátosnál: valami pereskedés folytán a járművet kivonta forgalomból a bíróság, s bár rendszám van még rajta, közlekedni már nem szabad vele. Ez azonban cseppet sem szomorította el tulajdonosát: nyáron legény-, pontosabban leányszállásként használta, merthogy egy hölgy akkor épp hajlék nélkül tengette víg napjait, és a kisautó elég nagynak bizonyult – még ahhoz is, hogy változatos ruhatárát benne tárolja. Közben aktuális élettársa befogadta lakásába, de a szőke hajadon valami különleges okból továbbra is az autóban tartotta gardróbját. Sikoltozott is nagyon, mikor autóját elvinni látta: dehogy a géperejű járművet, inkább a sok szép ruhát sajnálta.