Farcádi Botond
Ha van valami jó a nehéz időkben, krízishelyzetekben, válságokban, akkor az leginkább abban mutatkozik meg, hogy valamiképpen visszavezet azokhoz az alapértékekhez, amelyek létezését máskor oly természetesnek vesszük.
Nem volt könnyű év az idei, hiába reméltük tavaly ilyenkor, hogy szabadulunk a koronavírus-járvány szorításából, mindennapjainkat 2021-ben is nagyban meghatározta a pandémia: korlátozások, félelmek közepette élhettünk csak – mi, akik élhettünk, hiszen sokan, túl sokan távoztak közülünk. És mégis: mi vagyunk elégedetlenek, mégis mi méltatlankodunk, panaszkodunk, lázadunk, mi vagyunk azok, akik elfelejtik, milyen jó élni, örülni, csak úgy lenni szeretteink közelségében.
Talán csak amikor belülről nézzük a kórház falait, csak akkor döbbenünk rá sokan, milyen jó is az, hogy van egészségünk. Hogy mekkora kincs az, ha olyan természetes a levegővétel, mint amilyennek a levegővételnek lennie kell, micsoda áldás az, hogy nem szorulunk oxigénmaszk vagy lélegeztetőgép segítségére. És talán csak az üres teret, a kihalt várost látva jut eszünkbe, mennyivel másabb a hangulatunk, amikor sokan vagyunk, amikor rendezvényektől, koncertektől hangos a központ, amikor színházba, könyvbemutatóra, moziba járhatunk és utána beülhetünk egy vendéglőbe, mert van, hova és van, kivel. Igen, a sokszor oly bosszantó zsúfoltság, tömeg, zaj mennyire tud hiányozni akkor, amikor csak csend van és magány! Kedvenc sportcsapataink győzelmei, sikerei érnek-e ugyanannyit, ha csak képernyőről követhetjük a mérkőzéseket, vagy játsszanak inkább rosszul, csak lehessünk ott, szurkolhassunk együtt? Igen, ha meccset rendeztek, idén is az volt az első kérdés, hogy azon részt vehetünk-e, csak utána következett, hogy milyen esélyekkel vagy épp milyen formában lép pályára a csapat. Hogy mit jelent a közösségi élmény, most látjuk csak igazán, amikor korlátokba ütközik egy-egy rendezvény megszervezése, amikor tilos sokaknak egy helyre összegyűlni, amikor alig van élmény és alig van közösség.
Nehéz év volt az idei, és az újra meredeken emelkedő járványgörbéket, a mindinkább elszabaduló árakat, a szomszédos ország határán gyülekező fegyveres csapatokat látva az előttünk álló sem ígérkezik könnyűnek. Talán itt az ideje, hogy még inkább hálásak legyünk és megbecsüljük mindazt, ami e nehéz időkben még van nekünk: a reményt, a békét, a hitet, egymást.
