Nehéz esztendő van mögöttünk, sok lemondással, veszteséggel, a világjárvány az oltások dacára sem akar meghátrálni, és egyre élesebben körvonalazódik egy gazdasági válság is, amely óhatatlanul rányomja bélyegét mindennapjainkra. Minden jel arra utal, nem lesz könnyebb, jobb az életünk az elkövetkezőkben sem, és egyáltalán nem bízhatunk abban, hogy Románia irányítói tudják, mi a teendőjük, hogy minél kevesebb vérveszteséggel vészeljük át azt, ami ránk vár.

Egyelőre úgy látszik, hiába a széles körű nagykoalíció, döntő kérdésekben nincs egyetértés, de politikai bátorság sem, hogy vállalják a népszerűtlen lépéseket. Nem merik kötelezővé tenni az oltási igazolványt, pedig nyakunkon az újabb, igen fertőző hullám, mindenki a másikra mutogat, mást okol a késlekedésért, a tetteket reménnyel igyekeznek helyettesíteni. Naponta hallhatjuk, hogy nem lesz lezárás, s mindent megtesznek, hogy kevesebb áldozata legyen a híres-hírhedt omikronnak, ugyanakkor konkrét intézkedésnek, elképzelésnek nyoma sincs. Megtapasztalhattuk tavaly télen és ősszel, a hasonló, tettek nélküli üres szólamok következményeit, tízezernél több áldozata volt a döntéshozók gyávaságának. Most is csak abban bízhatunk, hogy a koronavírus új változata fertőzőbb ugyan, de kevésbé kegyetlen, és lassan kifullad ez az életünket minden területen felforgató járvány, nem nekünk, embereknek, vezetőinknek köszönhetően, hanem természetéből adódóan. Talán már ebben az új esztendőben.

A korlátozásokat, bezártságot, a távolságtartást, a maszkviselést megszoktuk valahogy, ám semmiféle receptünk nincs arra, miképpen nézzünk szembe a folyamatos drágulásokkal, az egyre bizonyosabban fenyegető gazdasági válsággal. És még nagyobb baj, hogy az ország vezetőinek sincs erről elképzelése. Az energiaárak befagyasztása március végéig valamelyes megoldást nyújt (sokaknak azonban még így is megfizethetetlenül magas a számlájuk), ám hogy mi lesz azután, arról senki nem mer szót ejteni. És arról sem, hogy a pár százalékos nyugdíj-, gyermekpénz-, minimálbér-emelés töredékében sem fedezi az élelmiszerek drágulását. Nem a luxuscikkekét, de a kenyérét, tejét, húsét, felvágottét, sajtét sem. Az üzemanyagét, aminek árát nem fagyasztották be Romániában, hanem egy illetékemeléssel is megtoldották, és amely tovább kúszik felfelé, megcsappantva azok pénztárcáját is, akik nem autóznak.

Bármennyire kapaszkodnánk az új esztendő újat, szebbet hozó reményébe, nehéz hinni, hogy valóban jobb lesz. Maradnak hát életünk apróbb, nagyobb örömei. Higgyünk szeretteinkben, gyermekeinkben, társunkban, örvendezzünk unokáinknak, kapaszkodjunk a hétköznapok nehézségeket felülíró szépségeibe. Keressünk reményt saját életünkben, közvetlen környezetünkben, munkánkban, egy jó könyvben, zenében, színházban. Töltsük meg szépséggel világunkat, ha már a körülöttünk lévő olyan zord és hideg. Így talán könnyebb lesz átvészelnünk azt, ami ránk méretik.

Reményteljes új esztendőt mindannyiunknak! Mert rajtunk is áll.