Mint mindig, amikor erre járt, örvendezett, hogy újra átlépheti a párját ritkító erősdi közösségi ház küszöbét, hálával, elismeréssel és tisztelettel gondolt azokra, akik ezt megálmodták, majd meg is építették, illetve befejezik azt, ami még hátramaradt, mindenkorra hajlékot biztosítva mindazoknak, akiket székelyföldi szórványban éltet, még mindig éltet a magyar szó.

Az esztendőfordulót követő első napon, szombaton a patinás közösségi házban páran hallgatták Ráduly-Baka Zsuzsanna, Erősdön szolgáló református lelkész szavait. Az év legelső istentiszteletén – télvíz idején e házban gyülekeznek a helybéliek – igehirdetését a Zsoltárok könyve 56. fejezetére, annak 4. és 14. versére alapozta: „Ha félek is, benned bízom! Hiszen megmentettél engem a haláltól, lábamat az elbukástól, hogy járhassak Isten színe előtt az élet világosságában.” És azt is megjegyezte, bizony, az új esztendő mindannyiunk számára „kegyelmi idő”. Annak, aki cselekedni kíván, még mindig marad ideje cselekedni; annak, aki építeni kíván, még mindig marad ideje építeni; s annak, aki az élet világosságában előre kíván haladni, még mindig marad ideje erre...

Egy nappal később, vasárnap ugyanott már többen hallgatták a lelkészt. Nem voltak éppen annyian, mint más, szokványos alkalmakkor, mert hazajönnek ilyenkor a távoli családtagok, s kevesebben érnek el istentiszteletre. A lelkész az új esztendő feladatairól is szólt, körvonalazódó közmunkáról, mert néhány méteren utat kellene kialakítani a parókia – még mindig az építkezés nyomait viselő – udvarán. Tűzifát kellene hátrébb szállítani, ezért homokot, földet, köveket kell elmozdítani, s ez a helyi emberek segítsége, összefogása nélkül nem sikerülhet.

Eközben a felhők is elillantak, és immár a nap is bevilágított a közösségi ház ablakain. Szerteszét áramlott a fényesség. És ott, amint az erősdi atyafiak társaságában ő maga is hallgatta a lelkészt és ámult a kivilágosodó közösségi térben, számára bizonyossá vált: rövid időn belül elkészül az a kis út, inkább csapás, amelynek kialakítására felkérték a gyülekezetet. Lesz út, lesz, ahol elindulhat a megpakolt jármű, mert az erősdiek erős emberek, nem olyan fából faragták őket, hogy ez a kis, év eleji feladat megtorpantaná őket. Megbirkóztak ők már ennél nehezebb kihívásokkal is, s ez a közmunka valójában csupán egy újabb lehetőséget jelent számukra, hogy erejüket ismételten megmutassák. Hogy noha idősödő gyülekezet, összefogva bizonyítsák – másoknak is példát mutatva! –, hogy gyülekezetük ugyan a kisebbek közül való, de éppen ezért életerős, hiszen másoknál is jobban tudják, hogy ők egymásra utaltak, egymás felkarolása, támogatása nélkül nem tudnak előrelépni.

Az istentisztelet végeztével ő maga is kilépett a kúriaszerű épület formás tornácára, s nézte a januári fényt, a környék házait, dombjait, s az építkezés nyomait még mindig magán hordozó teret. Azt a teret, mely a helybéliek számára az újjászületés lehetőségét is hordozza, bizonyítván másoknak, népesebb, akár fiatalabb gyülekezetben élőknek is, hogy nincs lehetetlen, csak az elveszett, amiről mi magunk önként mondunk le. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?

Hálás volt azért is, hogy az erősdiek között lehet, láthatja tekintetüket, arcukat, rápillanthat az egyszerűséggel megélt életük pillanataira. S amint a januári, fenséges fény tovább áradt a falucska utcáin, házai között, nem csupán nézelődött, immár bizakodni is kezdett, minden eddiginél jobban: bár a fogyás, apadás e falucskát is kikezdte, az önzetlen és rendületlen szolgálat bizonyosan meghozza majd gyümölcsét, s hittel, reménységgel, cselekedettel – és ha kell, akár isteni csodával! – megmarad itt a magyar szó és ige, mindig lesz, ki járhat majd Isten színe előtt az élet világosságában...