Ám ez korántsem ilyen egyszerű. A kormány csak a legveszélyeztetettebb, kis létszámú falusi iskolákat válogatta be a keretbe, ahonnan a diákok átlag 26 százaléka tűnik el még a nyolcadik osztály befejezése előtt. Ez eleve elhibázott hozzáállás, egyrészt azért, mert nem minden érintett tanintézményt céloz meg – a 3235-ből 2500-at, amelyekből 750 jut biztosan finanszírozáshoz –, de főként azért, mert pontszerű beavatkozással aligha lehet eredményt elérni, amikor az egész oktatási rendszerrel bajok vannak.

Az iskolaelhagyás évről évre nő: a szaktárca 2021-es összesítése szerint a 2017-es és 2018-as tanévzárókon 28–28 ezerrel, 2019-ben 35 és fél ezerrel kevesebb 14 évesnél kisebb gyermeket búcsúztattak, mint ahány beiratkozott. Akkor a falusi diákok 23 százaléka veszítette el az esélyt a tanuláshoz és ezzel a jobban fizetett munkához, azaz magasabb életszínvonalhoz, 2021-ben 3 százalékkal több. Az országos átlag 2020-ban 11,6 százalék volt, és emelkedik. Kézenfekvő a járványt okolni érte, de más országokban ezalatt is csökkent az iskolaelhagyás. Itt mitől várhatnánk javulást, mikor csak a téli vakációk időpontja módosul évről évre, és nem is emlékszünk arra, hogy melyik tanévkezdéskor volt minden tankönyv a diákok asztalán; bár nem azért késtek, mert új, korszerűbb tartalmat próbáltak nyújtani? Ezért veszítünk minden évben egy kisvárosnyi gyermeket: nem tudjuk megfogni őket, elérhetővé, érdekessé tenni számukra a tanulást, elhitetni velük, hogy ez megmentené őket a szegénységtől.

Ez egyébként a társadalom érdeke is lenne, mert ahol sok a nélkülöző, ott nincs jólét.

Az egyelőre rejtély, hogy a kormány mit kíván tenni ,,a pénz lehívásán” kívül, de a falusi iskolák kicsempézése nem változtat az oktatás lényegén, szemléletváltásra van szükség. Mert hosszú évek ,,reformjai” züllesztették le erre a szintre a vidéki oktatást. Kivétel persze van, de az összkép lehangoló: míg a mai diplomás nagyszülők és szülők tekintélyes hányada volt mezítlábas falusi gyermek, a mostaniak közül évről évre kevesebben jutnak be – önerejükből, fizetett pótórák nélkül, pusztán lelkiismeretes pedagógusaik segítségével – az ,,elit” líceumokba vagy az egyetemekre.

És a város sem garancia: Románia nem csak az iskolaelhagyásban vezet, a végzősök funkcionális analfabetizmusa (az anyanyelv, a matematika és a tudományok terén is) szinte duplája az uniós átlagnak. Mire jó egy ilyen ,,tudás”? Íme, egy kérdés, amire átgondolt, hosszú távú stratégiákkal, a törvények, tantervek és módszerek korszerűsítésével, az oktatás valódi, a gyermekeket, a változó világra való felkészítésüket szolgáló újratervezésével, és – nem mellesleg – mélyreható szociális intézkedésekkel lehet jól felelni. De csak akkor, ha a kormány is becsületesen nekifekszik a maga feladatának.