2021 utolsó kormányülésén Nicolae Ciucă miniszterelnök, Sorin Cîmpeanu oktatásért és Dan Vîlceanu európai alapokért felelős miniszter is beszélt az iskolaelhagyás leküzdéséről, amire uniós támogatást is kap Románia, mert az országos helyreállítási terv (PNRR) részét képezi. Ezt úgy tálalták, mintha máris zsákkal dőlne a pénz, ami – ugyebár – minden gondot megold.
Ám ez korántsem ilyen egyszerű. A kormány csak a legveszélyeztetettebb, kis létszámú falusi iskolákat válogatta be a keretbe, ahonnan a diákok átlag 26 százaléka tűnik el még a nyolcadik osztály befejezése előtt. Ez eleve elhibázott hozzáállás, egyrészt azért, mert nem minden érintett tanintézményt céloz meg – a 3235-ből 2500-at, amelyekből 750 jut biztosan finanszírozáshoz –, de főként azért, mert pontszerű beavatkozással aligha lehet eredményt elérni, amikor az egész oktatási rendszerrel bajok vannak.
Az iskolaelhagyás évről évre nő: a szaktárca 2021-es összesítése szerint a 2017-es és 2018-as tanévzárókon 28–28 ezerrel, 2019-ben 35 és fél ezerrel kevesebb 14 évesnél kisebb gyermeket búcsúztattak, mint ahány beiratkozott. Akkor a falusi diákok 23 százaléka veszítette el az esélyt a tanuláshoz és ezzel a jobban fizetett munkához, azaz magasabb életszínvonalhoz, 2021-ben 3 százalékkal több. Az országos átlag 2020-ban 11,6 százalék volt, és emelkedik. Kézenfekvő a járványt okolni érte, de más országokban ezalatt is csökkent az iskolaelhagyás. Itt mitől várhatnánk javulást, mikor csak a téli vakációk időpontja módosul évről évre, és nem is emlékszünk arra, hogy melyik tanévkezdéskor volt minden tankönyv a diákok asztalán; bár nem azért késtek, mert új, korszerűbb tartalmat próbáltak nyújtani? Ezért veszítünk minden évben egy kisvárosnyi gyermeket: nem tudjuk megfogni őket, elérhetővé, érdekessé tenni számukra a tanulást, elhitetni velük, hogy ez megmentené őket a szegénységtől.
Ez egyébként a társadalom érdeke is lenne, mert ahol sok a nélkülöző, ott nincs jólét.
Az egyelőre rejtély, hogy a kormány mit kíván tenni ,,a pénz lehívásán” kívül, de a falusi iskolák kicsempézése nem változtat az oktatás lényegén, szemléletváltásra van szükség. Mert hosszú évek ,,reformjai” züllesztették le erre a szintre a vidéki oktatást. Kivétel persze van, de az összkép lehangoló: míg a mai diplomás nagyszülők és szülők tekintélyes hányada volt mezítlábas falusi gyermek, a mostaniak közül évről évre kevesebben jutnak be – önerejükből, fizetett pótórák nélkül, pusztán lelkiismeretes pedagógusaik segítségével – az ,,elit” líceumokba vagy az egyetemekre.
És a város sem garancia: Románia nem csak az iskolaelhagyásban vezet, a végzősök funkcionális analfabetizmusa (az anyanyelv, a matematika és a tudományok terén is) szinte duplája az uniós átlagnak. Mire jó egy ilyen ,,tudás”? Íme, egy kérdés, amire átgondolt, hosszú távú stratégiákkal, a törvények, tantervek és módszerek korszerűsítésével, az oktatás valódi, a gyermekeket, a változó világra való felkészítésüket szolgáló újratervezésével, és – nem mellesleg – mélyreható szociális intézkedésekkel lehet jól felelni. De csak akkor, ha a kormány is becsületesen nekifekszik a maga feladatának.