Mai Történelmünk rovatunkban folytatjuk a Szépvízért Egyesület által létrehozott, tavaly augusztus közepén Csíkszépvízen megnyílt Székely Határőr Emlékközpont bemutatását. A számos magyarországi és erdélyi szakember közreműködésével, Nagy József történész szakmai irányításával, Bálint Ferenc történész forgatókönyve alapján összeállított kiállítás anyagából az előzőekben áttekintettük a földszinti részt, azaz a középkori időszakot, az Erdélyi Fejedelemség korát és a Habsburg-uralom kezdeti periódusát. Ezúttal megkezdjük az emeleten berendezett termek ismertetését. Azért éppen most, mert a falutörvényeket érintő tárlatrész után a székely határőrvidék megszervezésének körülményeit tárják elénk, az időszak legismertebb momentuma pedig az 1764. január 7-i madéfalvi vérengzés, melynek holnap lesz az évfordulója.
Falutörvények
Európa városaiban és falvaiban korán jogszokások alakultak ki, melyeket idővel írásban rögzítettek. A kiváltságokkal bíró székely társadalomban mindez sajátosan ment végbe, ugyanis a faluközösségek által megalkotott törvények az önrendelkezés és a székely szabadságjogok védelmezését jelentették. A székely falu életét a jobbágyfaluval szemben nem szabályozták hűbérurak, ezért a kis falvak sokszor valóságos „alkotmányokat” dolgoztak ki maguknak.
A székely falutörvények közül a zalániak és a gyergyóújfalviak a legrégebbiek, 1581-ben keletkeztek. Az ezekben megfogalmazott szabályok a lejegyzésüknél régebbi múltra tekintenek vissza.
A falutörvények az élet azon területein érvényesültek, melyeket a központi szabályozások nem érintettek. Kiemelkedő jelentőséggel bírtak, mert a közös tulajdonban lévő szántó, kaszáló, legelő és erdővagyon használatának módját határozták meg. Például Kisborosnyó 1724. évi falutörvénye többek között kimondta: „Az mi penig az korcsoma és mészárszéket illeti, idegen és más helyről ide jött embereknek, akárki jobbágya legyen, korcsomát és mészárszéket nem szabad tartani.”
Szabályozták a közös teherviselést, a községen belüli közigazgatást és a törvénykezést. A falunak módja volt a közrend, a közerkölcsök, de az egyéni élet szegmenseit szabályozó határozatok megalkotására is, melyek a falu minden lakója számára kötelező érvénnyel bírtak. Azokra, akik nem tartották be a falutörvényeket, a községi bíró büntetést szabott ki, és a közvélemény is megbélyegezte őket.
A „protocollum”, vagyis a falujegyzőkönyv arról adott számot, hogy miként érvényesültek a gyakorlatban a falutörvények. Ebben a kimaradt törvényekről is szót ejtettek. E jegyzőkönyvek útbaigazítást adtak az országos vagy a széki törvényeknek és rendeleteknek megfelelő eljárások tekintetében is.
Az újkorból számos falutörvénykönyv maradt fenn, amelyek szabályozott, rendtartó székely falu képét tárják elénk.
Határőrvidékek szervezése
A bécsi udvar az állandó török veszély miatt, a 16. századtól kezdődően fokozatosan megszervezte a katonai őrséget a Magyar Királyság déli határvidékén. Mária Terézia királynő 1762. évi rendeletének értelmében az erdélyi és azon belül a székely határvédelmi rendszer létrehozásának eredeti célja Erdély keleti határának megvédése a kisebb portyázó tatár és más csapatokkal szemben, illetve a járványos betegségek behurcolásának és a csempészetnek a megakadályozása volt. Az eredeti elképzeléssel ellentétben két székely és két román gyalog-, illetve egy székely huszárezredet állítottak fel. A szervezés önkéntes alapon történt volna, de a gyakorlatban erőszakkal kényszerítették a katonáskodás terhét a szabad jogállású székelyekre.
A székelység megpróbált ellenállni az Adolph Buccow lovassági tábornok vezetésével indult szervezésnek, ennek eredményeként az ezredek felállítása elhúzódott. Szeles János történetíró az udvarhelyi toborzásról feljegyezte: „Buccow ő excellenciája a népet a tisztekkel jártatta, azoknak elméjét csendesítette s az engedelmességre javasolta, maga is a székháznak ablakaiban olykor-olykor előfordulván, a pénzt bővön hányta a nép közé, de – a mely csoda volt azon falusi emberek között – még egy sem találkozott, a ki a pénzhez hozzányúlt volna, sőt a kinek kalapjára, vagy bocskorjára esik is, legottan lerázza, melyen ő excellenciája igen igen kezdett kedvetlenülni, látván a népnek ilyen elszánt megátalkodását.”
Végül az első zászlószentelési ünnepségre 1763. december 18-án került sor Gyergyószentmiklóson, ahol a zúgolódó gyergyói határőröket feleskették a királynőre.
A madéfalvi vérengzés után
Csíkban még nehezebben ment a szervezés. Az 1764. január 7-i, több mint 200 halálos áldozattal járó madéfalvi vérengzés után azonban a székely lakosság Háromszéken is kénytelen volt meghajolni az uralkodói akarat előtt. Az embereknek két választásuk volt, vagy „felvették” a fegyvert, vagy elhagyták a szülőföldjüket és Moldvába menekültek.
Az erdélyi határőrvidék a következőképpen alakult: a déli határon az 1. oláh (vagyis román) határőr gyalogezred Orlát központtal, mintegy 100 őrhelyen felügyelte a határt. A Bodzai-szorostól az Ojtozi-szorosig a kézdivásárhelyi központú 2. székely gyalogezred határőrei teljesítettek szolgálatot 51 őrhelyen. Ettől északra a Piricske-hágóig a csíkszeredai parancsnokságú 1. székely gyalogezred 42 őrhelyen váltotta embereit. A Tölgyesi-szorostól északkeletre a naszódi 2. oláh gyalogezred katonái szolgáltak 30 őrhelyen. Az 1. székely határőr huszárezred a határ mentén elosztva teljesített szolgálatot. A szervezés csak részben érintette Udvarhelyszéket, Marosszéket egyáltalán nem.
Fél évszázadnyi polgári lét után a székelyek zöme ismét katonáskodni kényszerült.
Reguláris hadseregben
A hadügy fejlődésének következtében Európában megjelent a reguláris hadsereg. A székely határőr katonák osztrák és magyar nemesi származású tisztek irányítása alatt sajátították el a hadviselési módot a birodalmi hadászati szabályzatok és egységes kiképzési elvek szerint. Bevezették a német vezényleti nyelvet és rendszeresítették az egyenruhát. A háború harcászati és műszaki ismereteket igénylő feladattá vált. Sajátos katonai életforma alakult ki: a területi alapon szervezett ezredek világa.
A határőrezredek 1765-től hivatalosan 16 puskásszázadból és 2 gránátos századból álltak, három zászlóaljba szervezve. Egy ezred létszáma 4116 fő volt. A századokat először nem számozták, hanem a századparancsnokokról nevezték el.
A gránátosokat 1769-ben kivonták a rendszerből, a legénységüket elosztották a századok között. Tüzér- és mesterlövészhelyeket is rendszeresítettek. Ugyanebben az évben meghatározták a háború esetén harctérre küldhető létszámot is, amely ezredenként egy 6 századból álló zászlóaljat jelentett. A határról kiinduló zászlóalj létszáma tüzérekkel és mesterlövészekkel együtt elérhette az 1400 főt. A sepsiszentgyörgyi székhelyű székely huszárezred 8 századból állt, a századok kettesével 4 osztályt alkottak. A határőrök kétévente három hónapot voltak kötelesek a határon szolgálni.
A katonai feladatok ellátása belső és külső szolgálatra tagozódott. Belső szolgálatnak minősült az őrszolgálat, a küldöncszolgálat, a szükséges anyagok szállítása, az igazságszolgáltatásban való részvétel és a gyakorlatozások. A külső szolgálat a határkordon megszállásából állt, amiért a határőrök napidíjat kaptak. A kordonlegénység váltása tizenöt naponként történt.
A határőrcsalád
A határőrcsaládot a határőr és annak egy birtokon vagy egy házszám alatt összeírt családtagjai alkották. A család élén a családfő állt, akinek a határőrszabályzat értelmében gondoskodnia kellett a családról, ezért minden szolgálattól mentes volt, ha más határőr családtag ellátta helyette a szolgálatot. A szolgálat nem volt könnyű a szigorú hierarchiában élő határőr számára, még a házasságkötéshez is meg kellett szereznie a századparancsnok engedélyét.
A határőrök az 1769-ben rendszeresített fehér kabátot viselték, a székely határőrezredek rózsaszín hajtókával. E szín a barokk korban kedvelt férfias színnek számított. A kabát gombsora Csíkban aranysárga, Háromszéken ezüstszínű volt. A határőr fejfedője a korban használt kaszkett (casquette). Az 1772-től hordott kék színű gyalogsági nadrág jelzi, hogy magyarországi ezredről van szó, ugyanis az osztrák örökös tartományokból kiegészített sorgyalogezred katonája fehér nadrágot viselt. Lábbelije egy kaptafára készült nyersbőr bakancs. A katona lőfegyvere 1740-es mintájú elültöltős, sima csövű puska, hozzá való szuronnyal, oldalán gyalogsági kard, málhabőrönd és tölténytáska.
A fegyverzetet és a lőszert a határőr otthon, lezárt ládában tárolta, és csak katonai szolgálata idején használhatta, bár olyan az is előfordult, hogy a vasárnapi táncmulatság fegyveres harcba torkollott a határőrök és a nem katonarendű provinciálisok, vagyis jobbágyok között, amit végül a szomszédos faluból érkező katonaság oszlatott fel.
Az évtizedek alatt a határőr és a provinciális családok között feszültség alakult ki, bár valós érdekellentét alig volt köztük. Az Erdélyt 1837-ben bejáró Szentiváni Mihály csíkszéki utazásáról írta: „A provincialisták és katonák közti feszültség itt – mivel több a nemesség – még szembetűnőbb víg és komoly dolgokban. Mulatságaik ritkán közösök, s azokban is kitetsző a két tónus tusakodása. Legszebb leánynak is ritkán sikerül katonát és nem katonát egyesíteni udvarlói között. Ez főképp a nők állását teszi kényessé, kik egyik kart sem nélkülözhetik. Katonával több a kinézés jelenre, nem katonával jövőre, mind kettő gyakran csal. A katonávali jobb mulatság árát sokszor éltök boldogságával fizetik. A nem katonáktól remélt főkötőkért például néha egész éltöket elridegkedik, s mégis csalódnak.”
A családfő távolléte tehertételt jelentett a családnak, mert bár a szolgálatért fizetés járt, a férjet és az apát nem pótolta. Így fejlődött ki a kaláka intézménye, amikor az otthon lévő határőrök a szolgálatban lévők családjait segítették ki a mezőgazdasági munkákban.
A bizonytalanságot növelte, hogy a hosszabb szolgálatba, netán hadjáratba induló férfiakról csak elvétve érkezhetett híradás.
Szerkesztette: Szekeres Attila
