Egy járdaszigeten álldogálva valaki megszólított. Ments meg, búgta a lágy, selymes hang. Férfiemberben ilyenkor azonnal felébred a szunnyadó hős, rögvest jobbra-balra kezd nézelődni, keresve a segélykérés forrását. Jobbról egy autó jött, laza ívben vette a kanyart, épp csak érintette az alacsonyra helyezett közlekedési táblát, amely nagyot nyögött. Már megint, sóhajtott fel fájdalmasan. Aztán elkezdett panaszkodni. Hogy nem férnek el tőle a sofőrök, pedig olyannyira szerényen húzódik meg a járdasziget szegletében, mintha ott se lenne, igazán nem érti, miért bántják mégis, hiszen jóakaratú közlekedési tábla ő, nem vét senkinek, csak a helyes irányt mutatja, mert neki az a kötelessége.

És az még semmi, hogy az autóktól nem tud békében-épségben meglenni, de minap egy suhanc kezdte el rugdalni minden ok nélkül, tűrte, míg tűrhette, aztán kicsit elfordult, hogy a következő rúgás oldalról érje, s mikor a fiatalember sípcsontja nagyot szólt, csak akkor menekült meg a veréstől. Nem akarta ő bántani az ifjoncot, dehogyis, de azért az mégsem rendjén való, hogy egy becsületben megőszült, helytállásban behorpadt, lökhárítóharcokban sérüléseket szenvedett közlekedési táblával így bánjanak.

Igen, tudja, hogy közeleg a végnapja, mert táblatársaitól hallotta, az ilyen hajlott, karcolt közlekedési táblának meg vannak számlálva az órái, még akkor is, ha szolgálati idejét nem tudta kitölteni. Nem volt szerencséje az életben, kék táblának született, de ha történetesen egy fehér P betűt nyomtattak volna rá a srégen lefelé mutató nyíl helyett, még most is felülről szemlélhetné a világot, egy horganyzott cső legtetejének biztonságából, hová sem autók, sem ártó szándékú emberi kezek nem érnek fel, hol nem tudják elhajlítani, matricával teleragasztani, festékkel lefújni. És sóhajtott egy nagyot a közlekedési tábla, mint olyan ember, aki már rég nem nyitotta szóra a száját és most kifulladt a sok beszédtől.

A sirámot emlékezetből idézem fel, hiszen a meglepetéstől eszembe sem jutott bekapcsolni a különben mindig kézügyben levő riportermagnót. Néztem egy ideig a közlekedési táblát, vártam, mond-e még valamit, de ő hallgatott. Csak az autók zúgása, az emberek jövés-menése, néha egy-egy varjú csúfondáros károgása töltötte ki az űrt.

Másnap visszamentem a járdasziget sokat szenvedett közlekedési táblájához, de már nem találtam ott. Vadonatúj társa foglalta el őrhelyét, fényesen virított kékje, ahogy a nap rásütött, még vissza is tükrözte a fényt. Büszke, már-már kihívó tartásából megértettem: tegnapi beszélgetőtársam a táblatemetőbe került. Hát felkerestem ott.

A kupac legtetején hevert, láthatóan belenyugodva sorsába. Felismertem körülötte néhány régi ismerőst: a vadászati múzeum előtti nyolcszögű piros táblát, melyet a felismerhetetlenségig teleragasztottak a kiállításra belépést biztosító öntapadóssal, a szemaforra figyelmeztető háromszögűt, melynek az okozta vesztét, hogy középső színe kifakult, s bár ily színkombinációban kedves volt sok városlakó számára, küldetését már nem teljesíthette. Van ott természetes módon megboldogult, az idő által megemésztett tábla is néhány, de még több a meghorpadt, elhajlott, összekopolt jószág. Áldozatok ők, az emberi felelőtlenség áldozatai.