Már többször leírtam, hogy tanári pályám kezdetekor elhatároztam: a tanítás mellett népi táncok terjesztését és a népköltészet gyűjtését is feladatomnak tartom. Ezért is kértem a kinevezéskor dékánunkat, hogy Moldvába helyezzen. De a folklórra figyelés a gyermekkorban kezdődött.
Szerencsémre olyan faluban születtem, ahol mély gyökerei voltak a népi hagyományoknak. Amikor sok helyen már kiveszőben voltak a népi szokások, a népi viseletet is elfeledték, addig Csíkdánfalván még az 1960-as években is erőteljesen őrizték. Ha valaki szolgáló például valamely ok miatt nem abban az öltözetben tért vissza falujába, amelyben elindult, nyomban suttogták az asszonyok, hogy „kiöltözött”, ami megvetést jelentett.
Gyermekkoromban nagy élmény volt számomra a lakodalom. A vőlegény barátai az erdőről szállították a leány s legény kapujába felállított, szalagokkal díszített, szép egyenes fát. Zengett a falu az egész lakodalmas szekérsorban vidáman éneklők hangjától, amikor végigvonultak az utcákon. A szekerekről a nézőknek kürtőskalácsot dobtak le, vagy az ismerősöket, barátokat pálinkával kínálták. Ilyenkor rendszerint kasos szekerekbe fogták a szalagokkal feldíszített lovakat. A szekér ülését pedig színes gyapjúterítőkkel takarták be. Az első szekéren legtöbbször Szeder Péter muzsikált, felesége gardonyozott. A zene messze elhallatszott. Ilyen volt a téli kocsi-szánnal rendezett lakodalom is. A lakodalomhoz tartozott a templom előtti rövid táncolás vagy a maszkurák megjelenése éjszaka a lakodalmas háznál. Tanúja lehettem annak is, amikor fiatal leány temetése után rövid összejövetelen megtartották lakodalmát.
Láthattam farsangtemetést, betlehemezést, medvetáncoltatást, vasárnapi táncot, amelyet nyáron valamelyik udvaron, télen zárt helyen tartottak; láthattam fonót is, kalákázást ház építéséhez, a régi cséplést, amikor a rokonok, szomszédok segítettek, majd közösen lakmároztak, közös kaszálást, aratást, szinte mindent, ami a falu életéhez tartozott. (…) Erre az időre esik tánctanulásom is, valamint a gyermekjátékok mindent feledtető szépsége. A májusi és októberi vecsernyék előtt, néha utána is az iskolai szünetekben, tavaszi vasárnaponként kertekben vagy kiránduláson cekapecceztünk, vettetőztünk, kergetőztünk, tüzet vittünk, de ne lássák, Bújj, bújj, zöld ágaztunk, két csoportra oszolva a magyar csapatban legyőztük a törököket vagy tatárokat, de még a németeket, oroszokat is, Küldj, király, katonáztunk, lakodalmaztunk: a menyasszonyt szépen felöltöztettük, kísértük az általunk készített oltár elé, megeskettük, a vendégeket megkínáltuk fűzfalapiból összeállított finom tésztával vagy kürtőskaláccsal, aztán a táncolás következett, „rúgós”, „betyár”, „dacos” lovak voltunk, bárányok és farkasok, nyulak és vadászok voltunk, Üsd a harmadikoztunk, bújócskáztunk, szembekötőst játszottunk, zsebkendőnket is elveszítettük, a kútba is beleestünk, vártuk, ki húz ki, bűzöztünk, pittyeztünk, a mezőn ringlispílt készítettünk, durrogóst burrogtattunk, kerepelővel kerepeltünk, pergettyűt, fűzfaágakból szánkót készítettünk, bakszánnak neveztük, elejébe kiscsikókat fogtunk, parittyáztunk, ördögszekérrel haladtunk előre, álarcokkal ijesztgettünk, megtörtük a sót egymás hátán, birkóztunk, fűzfa sípot fújtunk, volt nekünk rongy-, bőr-, szőrlaptánk, kiszámoltuk a hunyót, elmondtuk az Antantenuszt, megtanultuk a papírhajtogatást is: repülőt, forgót, csákót, sótartót hajtogattunk. Volt nekünk hajítófánk, melyből a kő messze szállt, nyílunk, pityókapuskánk is. Volt olyan ügyes társunk, hogy fából széttárult szárnyú, farkú madarat készített, még ki is festette. Erre mondják, hogy boldog gyermekkor, de nagyon el tudtunk keseredni, ha nem szólalt meg a fűzfa síp, vagy az eldobott kő ablakot talált, vagy játék közben nagyokat estünk. Legtöbbször a lányok voltak a kezdeményezők. Biztos, hogy még sokfélét játszhattunk.
(…) A gyermekkorhoz tartozott az elsőáldozás úgy hatéves koromban, majd 1942-ben a bérmálás. Engem Márton Áron püspök bérmált. Nagy ünnep volt a faluban, az út mellé fiatal nyírfákat szúrtak a földbe, a fák között legények, leányok népi viseletben, éljenezve fogadták a püspököt. Az egész falu köszöntötte. Hét-nyolc éves korunkban már rendszeresen ministráltunk. A szükséges latin szöveget nekem bátyám tanította meg, anélkül, hogy egyetlen szó jelentését tudtuk volna. De a mise megfelelő részein papunk megelégedésére pontosan mondtuk a szöveget. (…).
Sepsiszentgyörgy, 2015–2019
(A Kriza János Néprajzi Társaság szövegtárából)
