Ismét eltelt egy esztendő, és mi, székely-magyarok a huszonegyedik század virágzó (?) társadalmában is ott vagyunk, ahol száz esztendeje is voltunk. Az elmúlt évszázad számunkra csupa dilemma volt. Régebben a román nemzetbe való beolvasztási kísérletek, újabban a kirekesztés fenyegeti közösségünket. Éltünk a román királyság alatt (1920 és 1947 között), a „sokoldalúan fejlett szocialista népköztársaságban” (1989-ig), és teleget az eredeti román posztkommunista demokrácia ideje is. Korábban volt török uralom (bő százötven évig), Habsburg Birodalom (ami kitartott egész Trianonig), a huszadik században jött a szovjet diktatúra, a jelen pedig úgy fest, hogy mindjárt nem marad valamirevaló ipar, erdő, lakosság az országban, csak hadi erő és technika.

Mi, magyarok azonban átéltünk mindent, a Kárpát-medence ezen sarkában már 1115 éve jelen vagyunk (a 907-es pozsonyi csatától számítva). Erdély, a Bánság, a Partium és Máramaros vidéke 1920 óta csak jót adott Romániának, mert ha ezek a vidékek vissza is fejlődtek, segítették más térségek felemelkedését a mai szintre. Az utóbbi száz évben a magyarság soha nem lázadt fel, nem sztrájkolt és nem szabotálta a román állam intézkedéseit, és mégis ellenség vagyunk? Ki a magyarokkal az országból, menjetek vissza Ázsiába, hazátlan nép, jövevények, román kenyeret esztek, Erdély ősi román föld – ezeket és sok más sértést vágnak folyamatosan a fejünkhöz. Az a fájdalmas, hogy ezek a bántások nem csupán az alja néptől jönnek, hanem a magas polcokon – a parlamentben, kormányban és más intézményekben – fontos tisztségeket betöltő személyektől is, akik 15–20–25 ezer lejes vagy még annál is nagyobb fizetéseket vesznek fel az országos költségvetésből, miközben a legelemibb történelmi és földrajzi ismeretekkel sem rendelkeznek, ami ezen a szinten azért elvárható.

Az is sokatmondó, hogy még mindig gyakoriak a kisstílű gaztettek – a magyar helységnevek és feliratok lefestése, a székely zászlók letörése, temetőgyalázások stb. –, de nagyban is folytatódik a játék, példa erre a történelmi épületek és közterek átkeresztelése, a visszaszolgáltatások megtagadása. A nagy kérdés az, hogy miért nincs a román társadalomban igazán nagy tudású és műveltségű, higgadt vezető személyiség, aki ennek az állandó feszültségkeltésnek véget vethetne. Így támadhatnak minket olyan egyének, mint Gheorghe Funar volt kolozsvári polgármester, George Simion, Dan Tanasă, Rareș Bogdan vagy Ioan Lăcătușu, akik a saját történelmüket sem ismerik, még az 1989-es rendszerváltás kezdetét és kibontatkozását sem.

Reméljük, hogy a 2022-es esztendő elindít egy reálisabb problémákra figyelő, igazságosabb társadalmi berendezkedést Romániában, és megszűnik végre ez a zavaros helyzet. Reméljük ezt, mert a remény az, ami örökké él.

N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva