Az ország mai vezetői azonban mással vannak elfoglalva (csak tudnánk, mivel, mert nem látszik az igyekezet semmilyen téren), és hát a politikusok úgyis mindig csak azt látják és mutatják, ami nekik megfelel. A lakosságnak is van nagyobb gondja a nagypolitikánál, habár ez mindenki életét befolyásolja. De akár magas polcról, akár a földről nézi valaki Románia helyzetét, mostanában sokan kérdőjelezik meg az uniós tagság hasznát, az odatartozás értelmét. A legutóbbi (tavaly szeptemberben készült) közvélemény-kutatások szerint az emberek 42,5 százaléka bízik az Európai Unióban – számarányuk kisebb, mint 2007-ben, a csatlakozás idején az emberek 65 százaléka tekintett bizakodva nyugat felé. Klaus Iohannis első államfői évében, 2015-ben 59,8 százalékuk még mindig hitt abban, hogy ez a jó irány, 2017-ben azonban – a Dragnea-korszak közepén – már csak 36 százalékuk. A szociáldemokraták bukása után ismét emelkedett az EU ázsiója, tavaly nyáron még 55 százalékon állt, amiből az őszi kormányválság 12,5 százalékot vitt el.

Vegyes a kép, bárhonnan próbáljuk nézni. Tagadhatatlan, hogy az uniós pénzek nélkül kevesebbet fejlődött volna a hazai infrastruktúra (a pályázati lehetőségekkel ugyan Románia nem tudott nagyon jól élni, ám így is többet kapott, mint amennyit befizetett, ebben egyetértenek a különböző táborokhoz tartozó szakértők), de ugyanakkor az is bebizonyosodott, hogy a hazai termelők, vállalkozók sok esetben alulmaradtak a nagyobbakkal, kitanultabbakkal való európai versenyben, azaz a befogadók a mieink hátrányára növelték a piacukat. A legnagyobb mértékben talán a szabad utazási és munkavállalási jogra fáztunk rá, hiszen legalább négymillió román állampolgár él ma külföldön, és a kivándorlási hajlandóság most is igen magas, mert az ottani jólét csábításához a bukaresti kormányok taszító nemtörődömsége is hozzáadódik. Románia ugyanis máig sem teljesítette minden vállalását, ez az oka annak is, hogy 15 év alatt sem szabadult meg az igazságügyi felügyelettől; a Dragnea-módosításokkal még hátra is lépett, és onnan nem mozdult, habár azóta már a harmadik liberális (állítólag Európa-párti) kormányfőnél tartunk. A magyarságnak ráadásul külön oka is van az elégedetlenségre: a nemzeti kisebbségek iránti leplezetlen közöny, az egyes közösségek problémáival szembeni rideg elutasítás.

Ünneplésre tehát járványmentes időben sem lenne nagy okunk. De lett volna más út? Ha nem a világ boldogabbik feléhez próbálnánk felzárkózni, jobban élnénk? Erre a kérdésre könnyű választ kapni a Pruton túlról, vagy akár Nagy-Britanniából. Persze mehetnének jobban a dolgok itt is, ha komolyabb politikusaink lennének. Vagy legalább egy olyan országprojektünk, ami a nagy többség számára fontos: egy ilyen évfordulón elő lehetne állni vele. Mert minél több a mulasztás, annál égetőbb szükség van rá...