Hosszú, nehezen viselhető betegség után 78 esztendősen elment Kovács László fotóművész, Sepsiszentgyörgy ama, az utolsók közé sorolható fotóriportere, aki szemével és fényképezőgépével több évtizeden át örökítette meg változó világunkat. Megszállott dokumentaristaként, jóban, rosszban. És igen, elsődlegesen szemével, s nem fényképezőgépével dolgozott, mert a látás elsődlegesen gondolathoz és gondolkodásmódhoz kötött, s nem technikai eszközökhöz. Utóbbiak ugyanis koronként változó szerszámok.
E mostani, vibráló, nyugtalan korszakban látszólag mindenki és mindenhol készíthet – és készít is – fényképet, kiváltképp okostelefonjával. Fotó az is, természetesen: családi – és nem csak – pillanatok válnak, válhatnak örökkévalóvá, ám tévedés ne essék, mégsem igazán fotográfia, nem igazán fotografálás. Persze, bárki elragadtathatja magát, mi mindenre képes a csodakütyü, ám Kovács Lászlónak és társainak a hetvenes, nyolcvanas, majd kilencvenes években ez az egyszerűség nem adatott meg. Ne csak kattogtassál, hanem lássál is – mondogatta következetesen. Hiszen Kovács László fotóriporterként így alkothatott maradandót, filmszalagok százait, ezreit befűzve fényképezőgépébe, gondosan, óvatosan komponálva képeit, hogy sötétkamrában, a fényképeket kinagyítva, előhívva, rögzítve, kimosva, majd megszárítva láthatóvá váljon az, amit a fényképész szeme meglátott. Szinte ismeretlen ma már ez a precíz, aprólékosságot, türelmet és tudást igénylő folyamat, nem is csoda, hogy jóval kevesebb fotográfia készült akkoriban, s ami még sajnálatosabb, jóval kevesebb fotográfia maradt meg.
Kovács László fotóriporterként nem csak a mának, s a holnapi újságnak dolgozott, hanem az örökkévalóságnak. Szikár szócikk olvasható róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban: „Kovács László (Szentkatolna, 1944. júl. 16.) – fotóművész. A kézdivásárhelyi középiskola elvégzése után Székelyudvarhelyen szerzett tanítói diplomát. Oklándon tanított, majd az Előre (1972–74), utóbb a sepsiszentgyörgyi Cuvîntul Nou fotóriportere. Különböző lapokban megjelenő riportjait maga illusztrálta fényképeivel. A moldvai csángók közti barangolásairól a hetvenes évek elején a Falvak Dolgozó Népe hasábjain közölt rovatot. A romániai magyar írók és irodalmi események művészi megörökítésére törekedve több mint 70 íróról készített portrét. Fehér-fekete felvételek, színes diapozitívek és kisfilmek idézik Kós Károly, Sáska László, Bartalis János, Lakatos Demeter, Nagy István, Szemlér Ferenc, Salamon László és mások emlékét. Néprajzi fotói és diafelvételei közül kiemelkedő az a sorozat, amelyet erdővidéki fejfákról készített. A szociofotó művelője.”
Természetesen, ennél jóval többről lenne szó. Fotóriporternek lenni ugyanis nemcsak egy szakma, hanem hivatás, életforma is. Életforma ez ma is, noha egyre kevesebb maradt belőlük, s e nagy fényképzési, tömegeket érintő hullámban olyan az igazi fotóriporter, mint a fehér holló. Kovács László nem csupán a sepsiszentgyörgyi román nyelvű pártlap fotóriportere volt, képeivel számtalanszor segítette a magyar nyelvű pártlapnál, a Megyei Tükörnél dolgozó kollégáit is, és most a „pártlap” szócska nem értendő pejoratív, megvető értelemben. Kovács László ugyanis járta Háromszéket, és fényképezte, amit látott. A párt ugyanis nem tilthatta meg, hogy lásson. Egyik emlékezetes fotója, a fél lábú, kapáló asszony – A föld szeretete címet viseli –, melyről éppen a napokban derült ki, hogy Kökös határában kapta lencsevégre, s akkoriban a bácsteleki asszonynak naponta három és fél kilométert kellett gyalogolnia, hogy dolgozhasson a mezőn... Ez már kortörténet, dokumentumfotó, dokumentarista műfaj tehát. Látás és láttatás, magas fokon. Fotóriporteri érzékenység és nagyság. Ilyen és ehhez hasonló képkockák megörökítője tehát Kovács László, akit az utókor talán méltánytalanul és hálátlanul el is felejtett, vagy legalábbis nem tulajdonít neki – és a hozzá hasonlóknak – nagyobb jelentőséget.
Pedig Kovács László egy kor megörökítője, akit mindig érdekeltek a technikai újítások, a sötétkamra lehetőségei. Mi több, nyolcmilliméteres filmre is dolgozott, portékat forgatott, elő is hívta azokat, s gyermekeiről készített filmjével még díjat is nyert. Számos hazai és külföldi fotográfiai rendezvényre, versenyre küldött fényképet, díjazták is számtalanszor. Az akkori pionírházban évekig vezetett fotókört, illetve az általa alapított Rügyek fotóklubban is avatott be érdeklődőket a fényképezés rejtelmeibe. Művészekkel, írókkal ápolt jó barátságot, akik közel is engedték magukhoz, fotózhatta őket. Az elmúlt években Kovács László közösségi oldalán színészekről, írókról, közéleti emberekről készített képeit osztotta meg, s magyarázatokat is fűzött hozzá. Elég visszagörgetni egy keveset, s az alkalmi nézelődő láthatja Sütő András, Kányádi Sándor és társai fényképét. Az utolsó bejegyzések egyikén Nemes Levente sepsiszentgyörgyi színművész is megjelenik. Tizenöt éve tartó betegsége nem engedte, hogy jelentős életművét a mostani kor digitalizációs lehetőségei szerint fel is dolgozza, eligazító magyarázatokkal ellássa, átmentse nekünk.
Jól emlékszem a Háromszék, illetve a Cuvîntul Nou egykori közös fotólaborjára, ahol a kilencvenes évek elején még rendületlenül lógtak a száradó negatívok, s nap mint nap készültek az akkori időszak képes, fekete-fehér lenyomatai. Sokszor találkoztunk, ám soha nem beszélgettünk eleget, így hát keserű hiányérzettel immáron csak odaátra kívánhatok Neked szép fényeket!...
