Ez alkalommal Kis- és Nagykedére, Medesérre, Székelyszentmiklósra és a köz­ség központjába igyekszünk eljutni. Legalábbis ezt a hat helységet szeretnénk falukép és népi építészet szempontjából megmutatni. Helyszínbejárásaink során nem mindig sikerül szóba állnunk helyiekkel, illetve megesik, hogy nem találjuk azt a személyt, akit jól ismerünk, esetleg tudjuk róla, hogy illetékes lenne a közügyekben tájékoztatni, de a táj minden évszakban és bármilyen időjárási körülmények közepette a „rendelkezésünkre” áll. Legyen hó alatt, sáros késő őszben vagy épp ragyogó verőfényben, a Nyikómente szépen megmutatkozik a látóterünkben. A kapcsolódó szakirodalmat alaposan áttanulmányoztuk, és – szerencsére – vannak azért szerencsés találkozások is, amelyek hozzásegítenek a többletinformációkhoz.

Unitárius vidék. A már említett Rugonfalvát leszámítva a falvak templomai itt mind az egy isten hitét, Dávid Ferenc vallását hirdetik. Ez részben magabiztossá teszi e felekezet képviselőit, a lelkészeket, hiszen ha nem is jut minden faluba helyben lakó pap, de jórészt sikerül lefedni úgy a területet, hogy sehol nem marad pásztor nélkül a nyáj. A jelenlét felelősség ugyanakkor. Ez sok helyen megmutatkozik az egyházi és közösségi épületek állapotán, a hitéleten, és azon túl a közművelődésen is. Hiszen több kistelepülésen nincsenek elemi iskolák sem, már óvodáskorban elkezdődhet a gyermekek ingáztatása, ami nem tesz jót az egészséges lokálpatriotizmusnak. Egyáltalán nem alakítja helyesen a kötődést, és talán másfajta ragaszkodás-típusok jönnek létre a zsenge lelkekben. Előfordulhat, hogy az elvágyódás igen korán megfogan, s a gyökér eleve másfelé keres alkalmas talajt.

Nézzünk rá a két Kedére

Nem volt mindig ennyire kicsi egyik sem. Kiskedében 176-an laktak 1850-ben, 1910-ben 217-en, 1930-ban 174-en, 1941-ben 228-an. A két kicsi falu viszonylag magas „működési” népességét a kollektivizálás idejéig tartotta meg, 1966-ban 215-en lakták, hogy ez a szám aztán 1977-re megfeleződjék, ekkor 118 lakost írtak össze, 1992-re pedig 64-re csökkent az itt élők száma. Nagykede hasonló mutatói pedig így alakultak: 1850-ben 203, 1910-ben 202, 1930-ban 159, 1941-ben 195, 1966-ban 152, 1977-ben 72 lakosa volt, a rendszerváltás után pedig mindössze 29 lelket számláltak meg itt. Nagykede egykor jelentős református közösséggel is bírt – volt időszak, amikor fele-fele arányban oszlott meg a lakosság a két protestáns felekezet kö­zött –, Kiskede pedig zömében unitárius, hol kisebb, hol jelentékenyebb református jelenléttel. A vallási megosztottság nem jelentett itt semmiféle szakadást vagy széthúzást. Moldován-Szeredai Noémi tiszteletes asszony nyilvántartása szerint Nagykedében pillanatnyilag 7, Kiskedében 35 unitárius kepefizető egyháztag él. Kiskedében a magyar-cigány népesség is szerves része az unitárius leányegyházközségnek.

Mindkét faluról elmondható, hogy épített öröksége majdhogynem sértetlen, ami értelemszerűen félreeső mivoltból és a gazdasági pangásból ered. Bár az utóbbi években többen is az állattartásban látnak jövőt, a szürkemarha-, a juh- és a kecskeállomány gyarapításához láttak. Megjelent jövedelemszerző forrásként a vendéglátás. Mindkét faluhoz erősen kötődnek az elszármazottak, oly módon is, hogy helyben jelennek meg egyházfenntartókként és a nyári hónapokat a vidéki élettérben töltik. A két Kede iskoláskorú gyermekei Rugonfalvára járnak az I–VIII. osztályokba.
 

Nagy lehetne, de kicsi helyre került

Korábban a Nagymedesér formát használták – a közeli Kismedesértől való megkülönböztetés végett, amely napjainkban Szentábrahám község része –, de az utóbbi évszázadban a településnév előtagja kikopott a köztudatból. Medesér is jelentős demográfiai veszteségeket szenvedett: 1850-ben 586, 1910-ben 640, 1941-ben 597 lakosa volt. Úgy tűnt, hogy normális körülmények között simán megmaradhatott volna ötszáz és hatszáz közötti lélek a faluban, és akár fejlődhetett volna is; 1966-ra azonban 409, 1977-re 260, a rendszerváltozás idejére 200 fő alá esett vissza, napjainkban pedig 100 alatt van a helyben lakók létszáma, a faluban 98-an az unitárius gyülekezet kepefizető tagjai. Jellemző, hogy több nyugdíjas család él kétlaki életet. Lakásukat itt is, Székelyudvarhelyen vagy Székelykeresztúron is fenntartják, ily módon a falu téli népessége rendszerint 60 főre apad. A 2011-es népszámlást követően a helyiek mintegy harmada magyar-cigánynak vallja magát és mérsékelten gyakorolja az unitárius vallást. Ez azt jelenti, hogy az egyházfenntartásban kevés feladatot vállalnak, ritkán látogatják az istentiszteleteket és csak a legnagyobb szükség esetén veszik igénybe a lelkipásztor szolgálatát. A cigány közösség viszont nem okoz feszültségeket a településen, igyekszik beilleszkedni, és a lehetőségek függvényében szellemiekben és anyagiakban egyaránt gyarapodik.

Ez az etnikai réteg nem nevezhető romának, olyan csoport a Székelyföld társadalmában, történetesen, itt a Nyikómentén (is), amely tudatosan éli meg a magyarságélményt, s amennyiben a helyi „többség” odafigyel és kellőképpen befogadó, a továbbiakban közösen járulhatnak hozzá a település revitalizációjához. Feltevődik itt a kérdés, hogy ki integrál, ki a „nagyobb”, ki a „jobb”, ki az „erősebb”, kihez kell igazodni, s melyik az a fél, amelyet be kell fogadni? Több, hagyományos formákat őrző bennvaló került a magyar-cigányok tulajdonába, amelyeket megfelelő hozzáállással és hozzáértéssel akár stílusosan is fel lehetne újítani-konzerválni, ellenkező esetben ezek a kiforrott és igényes épületek lezüllenek az ideiglenes építmények és putrik szintjére. Ez azonban itt nem jellemző. Medeséren mintha ilyen vonatkozásban szerencsésen alakulna a helyzet. Viszont másutt a látható fejlődés mellett nem kizárt az ellentétes hatás sem, amely az egyre idősebb, anyagilag is lerongyolódó és apadó lélekszámú székely-magyarokat lehúzza, kialakítva azt a faluképet, amelyet, mihelyt kilépünk Székelyföldről, azonnal megfigyelhetünk. Nézzünk csak körül a szászok egykori lakóhelyein, Segesvár vagy Kőhalom környezeté­ben! Ilyen jelenségek azonban Udvarhelyszéken is előfordulhatnak, könnyen, maguktól értetődően, még azelőtt, hogy kihalnánk innen bizonyos szegletekből, vagy elhagynánk a terepet.

Elemi iskola nincs a faluban, a tanulókat iskolabusszal szállítják a községközpontba. Néhány család a sajátjai mellett intézeti gyermekeket nevel főállású szülőkként, ami egyúttal jövedelemszerző foglalkozás, de ugyanakkor példaértékű és iránymutató magatartásra vall. Az utóbbi években egy innen elszármazott orvos házaspár költözött vissza Németországból. Több hagyományos porta van, amelyeket tulajdonosai felújítottak és hasznosítani kívánnak.

Kicsi falu, egykori vallási központ

A reformációt követően hosszú időn át innen látták el a kis- és nagykedei, a siménfalvi, a medeséri és a tordátfalvi filiákban élő unitáriusokat. Ez azonban már rég a múlté. Orbán Balázs jegyezte fel 1860 körül, hogy „Szt.-Miklós egy alig 40 család által lakott kis falucska.” Feltételezhető, hogy a protestantizmus előtti korban apátság állott a falutól nyugatra elhelyezkedő dombon, amelynek köveit felhasználhatták újabb templomukhoz az unitárius egyházközség tagjai, azonban annyira megrongálta azt egy földrengés, hogy gyülekezetük 1862-ben újat kényszerült építeni a falu középső részén.

Nyilvánvaló, hogy a rendelkezésre álló kevés földterület (356,3 ha) nem bírt volna eltartani nagyobb népességet, ennek ellenére is szépen gyarapodott Szentmiklós. Az igényes kivitelű házak, csűrök, a gyümölcsfákkal beültetett kertek ma is azt jelzik, hogy a helyiek szorgalmasak voltak és minden talpalatnyi helyet kihasználtak. Több lábon álltak és több mindenből gyűlt össze a megélhetés.

Ha szóba elegyedik a látogató a helyiekkel, az ott lakók szívesen beszélnek a múltról, a felhagyott foglalatosságokról. Választékos, megfontolt beszédük alapján mindjárt érezzük, hogy művelt és tájékozott emberek, akik számára a földrajzi elhelyezkedés nem jelent elszigeteltséget. Ez az élettér bőven elegendő volt az említett negyven-ötven család számára. A múlt század fordulóján volt itt a legmagasabb a lélekszám, 195 fő, amely 1910-re 159-re apadt. Erről az időszakból a tengeren túlra történő kivándorlás, illetve a Budapesten, esetleg más nagyobb városokban való munkavállalás emlékeit őrzi a falu; néhány család véglegesen eltűnik a faluból. A következő évtizedekben is megmaradt a 140–160 fő körüli népesség, hogy aztán „a mezőgazdaság szocialista átalakítása” meg a közeli városokban lezajlott iparosítás vágjon újabb eret a szentmiklósiakon: 1977-ben 101-en, 1992-ben 83-an lakták, 2011-ben már csak 51-en. A lélekszám alighanem azóta is apad.

Ebből a kicsi faluból több jeles tanult ember származott el, s gyarapította a kultúra és a tudomány kincsestárát. Itt született Tiboldi István (1793–1880) tanító, költő, pomológus és népköltészeti gyűjtő, Szentannai Sámuel (1876–1956) tanár-agrármérnök, Szentannai Mózes (1929) biológia–kémia szakos tanár, a segesvári magyar oktatás jeles személyisége, néprajzkutató, aki a teljes Nyikómentén végzett néprajzi-szociográfiai jellegű kutatásokat, Farkas Dénes (1942) nyugalmazott unitárius esperes-lelkész, Tiboldi István (1943) állatorvos, szakíró, az MTA Agrártudományi Bizottságának elnöke, valamint Farkas Árpád (1944–2021) Kossuth-díjas költő, publicista, a Háromszék napilap korábbi főszerkesztője.

Erős volt Szentannai Dénes (1953–2018) fül-orr-gégész főorvos kötődése is, attól függetlenül, hogy szintén igen fiatalon elkerült a faluból. A Szentannai családról hadd említsük meg, hogy eredetileg marosszéki származású, 1570 körül tűnik fel a Nyikómentén, majd számos nemzedéken át katona-, aztán jelentős kisbirtokos és értelmiségi családként ismert. A folytonosságot őrizendő Szentannai doktor nagyon ragaszkodott családi örökségéhez, szépen felújította és gondozta a szülői házat, annak környezetét, lehetősége szerint mindig segítette a falut és az egyházközséget, érdekelte a falusi ember élete és a jövő építése. Nem csupán szülőfaluja, hanem a tágabban értelmezett környék sorsa egyaránt aggasztotta. A jeles gyógyítóról és közéleti emberről 2019. május 17–18-án kétnapos konferencia keretében emlékezett meg a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, amely találkozó egyúttal mérföldkő is volt, hiszen a székely falu értékeit – múltját, jelenét és jövőjét – felmutató, akadémiai szintű előadások hangzottak el akkor a helyi unitárius templomban.

Ez az alkalom határozottan ráirányította a figyelmet a kis településre, ami kifejezetten jót tett, felvillantotta Szentannai doktor életművének egy másik szeletét is. Akkor 30 lakos élt Szentmiklóson. Egyáltalán nem éreztem félreesőnek és távolinak a falut, hiszen a műút akkorra már odaérkezett, és viszonylag könnyen, úgymond zökkenőmentesen meg lehetett közelíteni a másfél kilométerre levő Siménfalvát, onnan pedig – ugyancsak kifogástalan új úton haladva – Székelyudvarhely felé 20 perc alatt tehettük meg gépkocsival a 20 kilométert. A távolságról azonban van másik történetem. Ezt követően nemsokára kollégákkal kerültem ide. Ketten befejeztük a feladatunkat, a harmadik társ, aki fotózott és a gépkocsit vezette volna visszafelé, ekkorra még nem végzett a fényképezéssel. Mivel sietnünk kellett, taxit rendeltünk. Hosszas magyarázkodásba kezdtünk, amikor a diszpécser hölgy visszakérdezett, és pontosítva a helyszínt, mindjárt küldte volna Miklósfalvára a gépkocsit. Kérlelni kezdtük, hogy nem abba a Felsőboldogfalva melletti faluba szól a rendelés, nem a Nagy-Küküllő, hanem a Nyikó völgyében vagyunk. Kitartóan erősítette, hogy Székelyszentmiklós nevű település ismeretei szerint nem létezik. Valahogy meggyőztük, és megnyugtattuk, hogy közben mi gyalogolunk a szemerkélő esőben Siménfalva felé, küldje csak nyugodtan a fuvarost, s útközben mi találkozunk a taxival. Amikor a sofőrrel szóba elegyedtem, elmeséltem ezt az affért. Azzal nyugtatott, hogy még csak most tanul a telefonos kisasszony, próbaidős, fiatal és egy teljesen más generációhoz tartozik, amely az anyaváros valamelyik tömbháznegyedében szocializálódott…

Ezt tartom én áthidalhatatlan távolságnak, az érdeklődés- és információhiányt, mintha valami világváros, hatalmas metropolisz lenne Székelyudvarhely, s a körötte elhelyezkedő környék távoli és ismeretlen provincia, a végeken túl.

Van remény?

Normális körülmények közt Tordátfalva lakossága ötszáz fő körüli lehetne. Az 1900. évben 529, 1930-ban 341, 1941-ben 402, 1966-ban 293 lakosa volt, amely 1992-ben 114-re, majd a legutóbbi népszámláláskor 93-ra fogyott (2011). És ez az adat ma még inkább kétségbeejtő. Pedig nem lehetett annyira rossz a környezet, hiszen innen is számos értelmiségi nőtt ki, akiket egykor megfelelően tarisznyáltak innen az útra: Pap Mózes tanár, Gombos Sámuel (1843–1918), Boros György (1855–1941) teológusprofesszor, unitárius püspök, Boros Jenő (1894–1936) székelykeresztúri tanár, iskolaigazgató, Derzsi Károly (1849–1905) tanár, unitárius lelkész, Rugonfalvi Kiss István (1881–1957) történész, egyetemi tanár, politikus.

A múlt század 30-as éveiben tapasztalható volt egy gazdasági visszaesés, amely Tordátfalvát inkább sújtotta, mint a szomszédos településeket. Ráadásul még egy másik szomorú és igencsak negatív előjelű eredményről számol be Bözödi György. Székely bánja (1938) című faluszocio­gráfiájában, amelyben a két világháború közötti székely falu gondjait tárta fel, megemlíti, hogy a régi román világban itt – kihasználva a helyiek tájékozatlanságát – egy helyben működő magyar tanító elérte azt, hogy az unitárius felekezeti iskolát minősítsék át államivá. Aminek az volt a következménye, hogy a színmagyar faluban megváltozott az oktatás nyelve, és pár év múlva a Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet helyett a Societetea Tinerimii nevű szervezetbe terelték az ifjúság körében folytatott közösségi-kulturális eseményeket és a népnevelői munkát. Teljesen más irányultsággal. Nyilván. Megbukott ugyanakkor a korábban alapított tejszövetkezet is. Rövid ideig tartó fellendülést hozott a „kicsi magyar világ”, amelyet aztán a baloldali eszmék térnyerése, a kulákság és az államosítás követett. A termelőszövetkezet idejében itt is próbálkoztak a nagyüzemi gyümölcstermesztéssel, de a rendszerváltozást követően ez a kezdeményezés a földterületek visszajuttatása nyomán abbamaradt. Ami gyümölcs terem, abból általában pálinkát főznek. A határban levő gyümölcsösöket „a medvék összetörték”. Nincsen arra kapacitás, hogy piacokra, illetve másfajta feldolgozás céljaira is termeljenek. Örvendetes, hogy a Végh-kúriát Nagy János vásárolta meg, aki a legutóbbi helyhatósági választások óta a község polgármestere. Elképzelhető, hogy ez a tény némi pozitívumot is hordoz magában, talán elképzelhetők az ideirányuló fejlesztések, de ahhoz, hogy ismét életképessé és vonzóvá váljék a hely, elsősorban emberre van szükség.

A faluban Fekete-Pop Annuska tanítónő tájházat hozott létre a saját portáján, amely látogatható, s ahol vírusmentes időkben számos gyerektábort és kézműves-foglalkozást szervez iskoláskorú gyermekeknek. A művelődési ház viszonylag jó állapotú, akárcsak az iskola, amely a szomszédos tanítói lakással együtt üresen áll. Ma már a vegyesbolt sem működik. Tordátfalva 78 házából 36-ban laknak, napjainkban 81 ember él itt életvitelszerűen. A hagyományosnak mondható bennvalók száma 24, van néhány régi székely kapu is, amelyek közül a legértékesebb nagy, kötött kaput 1800-ban állították. A kapu mögötti udvaron impozáns csűrt, lakóházat látunk. „Isten segedelméből építette Benczédi Pál és Gombos Zsuzsanna 1912-ben” – ezt írja a tisztaszoba mestergerendáján –, a ház maga is sértetlenül, beavatkozások nélkül maradt fenn. Kovács Piroska (1932–2016) néprajzkutató szerint ez a kapu a legidősebb egész Udvarhelyszéken. Jó lenne figyelni rá. De nemcsak a kapura és a házra, hanem a többi szép régi tordátfalvi épületre is.

Vissza a községközpontba

Eredetileg az volt a szándékunk, hogy elsősorban Siménfalván időzünk többet. Csakhogy nem sikerült ekkor szóba elegyednünk a polgármesteri hivatal munkatársaival: havazott az éjszaka, az illetékesek terepen vannak, talán épp a hótalanítást szervezik a tizennégy falvas község valamelyik szegletében. Járunk-kelünk az utcákban. Fényképezünk. Megkerüljük a romos Jakabházi-kúriát. Felmegyünk az unitárius templomhoz. Hiába keresnénk a paplakot, az már régen leköltözött a főút környezetébe, az eltérőhöz. A cinterem mellett elhaladva érkezünk az elhagyott harangozói lakás udvarára. Ezt az idő vasfoga kezdte ki, meg a könnyező házigomba. Egy ideje villannyal harangoznak. Lenézünk a falura. Készítünk pár fotót a téli tájról. Amúgy csend van és nyugalom. Lent egy fatelepet látni, fűrészüzem, épp fát rakodnak egy kamionra, a hidraulika dolgozik. Innen megyünk majd tovább a következő helyszínek felé.

Simó Márton