Az utóbbi időben többen is megállítanak az utcán. Idősek és fiatalok, aktívak és nyugdíjasok egyaránt. Magyarok és romák úgyszintén. És nem mint orvost, hanem mint közéleti embert. Ez utóbbi kategórián belül pedig nem mint képviselőt, hanem mint a köz érdekében a száját jártató civilt. S érdekes módon ugyanazt mondják nagyjából mindannyian: ,,Ne hagyja magát, doktor úr, mi támogatjuk."
Első hallásra persze örülök, sőt, nagyon jólesik ez a spontán emberi reakció. Csak miután elválnak útjaink, döbbenek rá, hogy tulajdonképpen miben és miért is támogatnak vajon, hiszen nincsenek magasröptű, mindenáron elérni vágyott politikai ambícióim. Nem áll szándékomban, és nem is kenyerem bárkin is átgázolva karriert építeni a magyar politika magasztosnak aligha nevezhető ingoványában. De nem tudok hallgatni, ha valami visszásságot látok. Nem tudok és nem is akarok, mert tudom, hogy nem szabad hallgatni! Hogy vétek és bűn némának maradni, ha látjuk a rókát a kertek alatt ólálkodni, ha olykor csak érezzük bár, de azt zsigerből, hogy az ordas szellem uralkodásra tör. Ha látjuk, hol a hiba, és hogyan lehetne azt kijavítani, közös gondjainkat eligazítani, megoldani. Kötelességünk szólni, tenni.
Mikor Békésre költöztünk, s lassan elértem szellemem olyan állapotát, hogy szólni merészeljek fennhangon is, sokan ,,jóakaratúan" figyelmeztettek, vigyázzak, mert a békésiek szűk látókörűek, kicsinyesek, bosszúállóak, nem felejtenek. Jelentem, nem sikerült meggyőzniük. Nem sikerült, mert nem hittem a huhogásnak, és jól tettem. Jól, mert így magam tapasztalhattam meg saját bőrömön, hogy a békésieknek van magukhoz való józan paraszti eszük, hogy tudnak — ha kell — bölcsen dönteni, és hogy melegszívű, szerető emberek. Valamint azt is, hogy meg merik mondani a véleményüket a ,,tekintélyeknek" is.
Miért emlegetem mindezeket most? Hát azért, mert egyre nyilvánvalóbb (s az eddig őt támogatók körében is visszatetszést kelt!) az uralmi rendszer, uralkodó bandányi csoport ama törekvése, hogy elnémítsa, apátiába, közönybe döntse, megfojtsa minden, még olyan lelkes csírakezdeményét a felelős magyar társadalomnak, mely még létezni és ,,hangoskodni" merészel a mai, testet és lelket egyaránt pusztító, rendszernek csúfolt káoszban. Káoszban, azaz zavarosban, amelyben halászni igyekszik, sajnos, egynémely, épp minket ,,szolgálni" hivatott oldalunkfia is, s amely létezését sikeresen lovagolja meg a mai regnancia, de amely létrejöttéért bizony felelős az is, aki tehetett volna ellene, de rest maradt. Rest bizony, zsebe s kényelme végett.
Most azok a nem könnyű idők jönnek, amikor az akár mindennapi megélhetést is fenyegető anyagi megszorítások közepette kell embernek maradnunk, és összeszorított foggal is akár, de mosolyogva tennünk kell a dolgunkat. Rettenetesen fontos ez ma, most és a jövőben is. Mindent el fognak követni, hogy hallgassunk, nyeljünk, igazodjunk, és belesavanyodjunk a mindennapi kenyérharcba.
Pont ezért ne hagyjuk magunkat. Legyen tészta és krumpli mindennap az asztalon. Legyen kopottas, viseltes, foltos a tiszta ruhánk. De a lelkünk újuljon naponta meg. Ez a mi dolgunk. És valóban nem is kevés...
