A szomszéd ország királyának meg volt egy fia, s ez olyan csúnya volt szegény, mint a sötét éjszaka. Meghallotta a hírét a királyfi annak a világhíres szép királykisasszonynak, fogta magát, elment leánynézőbe.
Fölmegy a király palotájába, mondja a királynak szíve szándékát. Mindjárt hívatja a király a leányát, jött is a királykisasszony, de amikor meglátta a csúnya királyfit, azt mondotta:
– Ilyen legénnyel még a cipőmet sem takaríttatnám ki.
Búsult nagyon a szegény királyfi, kiment a palotából nagy szégyenkezve. De nem tudta kiverni a fejéből a szép királykisasszonyt.
Azt mondta magában: ,,Egy életem, egy halálom, enyém lesz ez a leány!”
Gondolt erre, gondolt arra, mit gondolt, mit nem, színaranyból veretett egy tyúkot tizenkét csirkével, aztán egy aranyguzsalyt aranykenderrel s egy aranytükröt, olyant, hogy csak bele kellett nézni, s a tükör olyan szépen muzsikált, hogy az angyalok sem szebben odafent a fényes mennyországban. Akkor aztán felöltözött álruhába, visszament a királyhoz, s beszegődött hozzá inasnak. Az aranytyúkot s a csirkéket, az aranyguzsalyt s az aranytükröt bedugta az ágy alá.
De másnap elévette az aranytyúkot s az aranycsirkéket, kitette a szoba közepére. Ott meglátta a királykisasszony szobaleánya.
Szalad a szobaleány a királykisasszonyhoz, s mondja nagy lelkendezve:
– Felséges királykisasszony, jöjjön velem, olyan csudaszép dolgot mutatok, amilyent még nem látott.
Kimennek az inas szobájába, látja a királykisasszony az aranytyúkot s a tizenkét csirkét.
Összecsapja a kezét.
– Jaj de szépek, jaj de szépek! Add nekem ezeket! – mondja az inasnak. – Amennyit kívánsz, annyit fizettetek érte az édesapámmal.
Mondotta az inas:
– Pénzért nem adom, szép királykisasszony, adjon egy csókot, s legyen a magáé.
A királykisasszony egy kicsit tétovázott, de aztán, isten neki, megcsókolta az inast. Azzal fölszedte a kötényébe az aranytyúkot, a tizenkét csirkét, szaladott nagy örömmel a szobájába.
Másnap az inas elévette az aranyguzsalyt. Meglátja ezt is a szobaleány, szalad a királykisasszonyhoz, s jelenti:
– Felséges királykisasszony, szép az aranytyúk, szépek a csirkéi, de még szebb dolgot láttam az inas szobájában.
Futottak az inas szobájába, s amint beléptek, a szeme is káprázott a királykisasszonynak a szertelen ragyogástól.
– Jaj, de szép guzsaly, jaj, de szép kender! De szeretnék ruhát fonni ebből! – mondotta a királykisasszony. – Kívánj akármit, megfizetem érte.
Mondotta az inas:
– Nem kívánok én sokat, szép királykisasszony, adj két csókot, s legyen a tied az aranyguzsaly.
Egy kicsit gondolkozott a királykisasszony, de bizony megcsókolta az inast, s szaladott vissza a szobájába.
Hanem volt, ami volt eddig, most jött csak az igazi. Harmadnap elévette az aranytükröt, felakasztotta a falra, s csak várta, hogy jöjjön a szobaleány, bizonyosan tudta, hogy megáll előtte. Hát csakugyan jön a szobaleány, meglátja a tükröt, odaszalad, belenéz, s abban a pillanatban elkezd a tükör muzsikálni. Azt hitte, hogy az angyalok muzsikálnak. Szaladott a királykisasszonyhoz.
– Jöjjön, jöjjön, felséges királykisasszony, látott-e már muzsikáló tükröt?
Mennek az inas szobájába, hanem mikor beléptek, akkor a tükör nem muzsikált.
– Hiszen ez nem muzsikál – mondotta a királykisasszony.
Szólt az inas:
– Csak állj elébe, szép királykisasszony, nézd meg magad benne!
Odament a királykisasszony, belenézett a tükörbe, egyszerre megzendült a muzsikája, s szólott olyan szépen, olyan keservesen, hogy a királykisasszonynak majd megszakadt belé a szíve.
– Add nekem ezt a tükröt! – könyörgött a királykisasszony.
Mondja az inas:
– Neked adom, hogyne adnám, de három csók jár érte.
De most nem is gondolkozott a királykisasszony, megölelte, megcsókolta háromszor azt a csúnya legényt.
Éppen abban a pillanatban lépett be a király. Szörnyű haragra gerjedt, amikor látta, hogy az ő leánya, az a világhíres szép királykisasszony csókolja ezt az undok, csúnya legényt.
– Ki a házamból – ordított a király –, ha kedves az életed! – s világgá kergette a leányát, világgá az inast.
Kimentek a városból nagy búsan, de mit mondok, csak a királykisasszony búsult, nagy volt a legénynek az öröme. Világért meg nem mondta volna, hogy ki s mi ő, úgy mentek, mendegéltek keresztül az országon, mígnem eljutottak az inassá lett királyfi városába.
A város végén volt egy fogadó, bementek oda, s ott azt mondotta az inassá lett királyfi:
– Most én megmosdom, s te addig takarítsd meg a csizmáimat, hogy mehessek be a városba. Aztán majd visszajövök, te csak várj reám.
Szót se szólott a királykisasszony, vette a csizmát, s szépen megtakarította. Azzal a királyfi bement a városba, fel az apja palotájába, ottan magára vette aranyos, gyémántos gúnyáját, befogatott hat paripát bársonyhintóba, s úgy hajtatott a vendégfogadóba a királykisasszonyért.
Bemegy a királykisasszonyhoz, s ez csak nézi, nézi, nem akar hinni a szemének.
– Emlékszel-e – kérdezte a királyfi –, amikor azt mondtad, hogy még a cipődet sem engednéd velem kitakaríttatni? No, látod-e, én nem voltam olyan kevély, megengedtem, hogy te kitakarítsd az én csizmámat.
Nagyot nevetett a királykisasszony, nyakába borult a királyfinak, s mondta lelkes szóval:
– Már akármit mondtam, te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.
Mindjárt a hintóba ültek, behajtattak a király udvarába, s még aznap lett nagy hejehuja, dínomdánom, lakodalom.
Ma is élnek, hogyha meg nem haltak.