Talán a Ray Cooney-darabokhoz hasonlítható leginkább Magnier szövege, mely nagyszerű fel­ütéssel indul és rendkívül fordulatos a cselekménye. Ahogy a vígjátékokban gyakran megesik, a szerelem és az anyagi érdekek határozzák meg a szereplők ténykedéseit, és persze rengeteg félreértés bonyolítja a történetet. És mintha a szüleinkkel, gyermekeinkkel való viszonyainkat is felfedeznénk egyes jelenetekben. Szóval ott van minden ebben a darabban, ami a mi életünket is meghatározza, csak sokkal színesebben, meseszerűbben, naivabban, nem mázsás teherként nehezedve a nézőre, hanem rózsaszín szappanbuborékként lebegve előttünk, mint könnyű káprázat.

Nem véletlen a hasonlat, hisz a főhős Barnier gazdag szappangyáros, akinek a könyvelője házasodni szeretne, ezért fizetésemelést kér. Az igazgató természetesen nem örül ennek a pluszkiadásnak, de nem szeretné elveszíteni jó emberét, ezért mégiscsak beadja a derekát. Azonban akkor még nem tudja, hogy a fiatalember az ő lányát szeretné feleségül venni. Akiről nemsokára kiderül, hogy valójában nem is az ő lánya. És ez még csak a történet kezdete...

Székely Csaba fordítása nagyszerűen visszaadja az eredeti francia szöveg pörgését, hozza azt a poénözönt, amit egy ilyen szövegnek tudni szokás. Egyes jelenetekben minden replika újabb és újabb poén, s ez már-már öncélúnak tűnik, hiszen annyira helyi jellegű egy-egy csattanó, hogy azt gondolnánk, az előadás alkotói írtak bele a darabba. Pedig kevés változtatás történt a szövegen, valójában a fordító leleménye, hogy ennyire aktuálisak egyes kijelentések.

Két ismertebb film is készült ebből a szövegből, szerencsére egyiket sem majmolja az elő­adás. Néhol kissé gyerekesnek, rajzfilmszerűnek tűnnek a párbeszédek, de a nézők jól szórakoznak. Mert valójában sem a színészek, sem a közönség nem veszi halálosan komolyan az ilyenfajta történeteket, mintha egy ki nem mondott egyezség lenne közöttük, amihez mindkét fél igazodni próbál.

Öröm látni, hogy újra ennyi színész van a Vigadó színpadán, valamennyien ismerős arcok. Lung László Zsolt az abszolút főszereplő, aki valamennyi jelenetben játszik, hátán viszi az előadást, ahogy mondani szokták. Elemében van Barnier szerepében, tele játékossággal, de időnként mélyebb tónusokat is sikeresen megszólaltat. Őszintébb pillanataiban kiderül, hogy sokkal több ő, mint karakterszínész. Nem akar tetszelegni a szerepében, inkább az tűnik fel, hogy milyen koncentráltan és mégis könnyedén játszik, milyen pontosan időzíti a poénokat. Csupán egyetlen hosszabb jelenet van, amelyben nincs színpadon, amikor Jacqueline és a kiropraktőr egymásra talál. Szerencsére ők is úgy játszanak, hogy nem hiányoljuk Barniert. Erőtlenebb jelenetek, erőtlenebb alakítások is vannak, egyes színészeknél érződik a rutin hiánya, de senki sem zavaróan gyenge.

Nincsenek különleges látvány- vagy hangzáselemek az előadásban, a családi komédiák tipikus lakásbelsőjét láthatjuk: tapétázott falak, fehér ajtók, hangulatvilágítás. Semmi fölösleges kellék, díszletelem. A főnök képe fontos információkat hordoz. A zenét a szereplők kapcsolják ki-be, ez is része a játéknak. Jó poén, de nem meghatározó eleme a produkciónak. Nem úgy futott neki Kolcsár József ennek a munkának, mint élete nagy előadásának, de olyan sűrű a szöveg, hogy nem is hiányzott ennél több rendezői lelemény.

Sem pénz, sem kapacitás nincs az Udvartér Teátrumban arra, hogy rendszeresen elkápráztassa a közönséget különleges effektusokkal, de a világhírű lengyel rendező, Jerzy Grotowski nyomán úgy tartják, hogy a színházhoz valójában nem is kell más, mint színész és néző. Öröm látni, hogy Kézdivásárhelyen mindkettő megvan, és nagyjából összhangban vannak egymással. Kolcsár József sem rendezőként, sem színházvezetőként nem próbál szembemenni az elvárásokkal, a kísérletezés helyett inkább arra törekszik, hogy a lehetőségek függvényében igényes legyen mindaz, amit felszolgál.