Többek közt azt, hogy kell egy levelet megfogalmazni annak függvényében, hogy szüleidnek, testvérnek, rokonnak vagy hivatalos szervnek címezed. Mit kell tenni, ha egy kérvényt, egy levelet vagy szerződést akarnál elküldeni postán... Egy egész tanévet nem szolgált ki, amikor kiemelték a kétprofilú – lakatos és asztalos – tanári közösségéből kedves pedagógusunkat. Megtudtuk, hogy a Maros Magyar Autonóm Tartomány „fővárosában” kapott vezető beosztást, illetve annak nőbizottságában.

Egy Fülöp nevű nevelő csapta neki a „szelet”, de ezen nem is csodálkoztunk. Szép asszony volt, talán elvált vagy még lány? Az iskolában töltött három év után sosem találkoztunk személyesen. Azon tűnődtem sokáig, hogy vajon milyen szakmából, tudományból doktorálhatott oly sikeresen. De akkor nekünk, fiatal, 15 éves kölyköknek azon kellett volna járjon az eszünk, hogy a mi közigazgatási székely-magyar tartományunktól miért vették el az „autonóm” jelzőt. Igen, minket, akkor suhancokat még nem érdekelt a politika. Amint most és az utóbbi 74 esztendő nemzedékeit sem. De fontos volt nekünk, ha kikerülünk a szigorú fegyelem alatt álló szakmai „neveldéből”, hová megyünk dolgozni, mi lesz velünk...

Fölöslegesen aggódtunk, mert Máté István osztálytársammal ketten voltunk szentkeresztbányaiak, ahogy akkor neveztük, vlahicaiak, és az ottani munkaközösség hamar befogadott. Annál is inkább, mert az ő édesapja, Pista bácsi is egy cseh teherautó vezetőjeként nagy megbecsülésnek örvendett a vasüzem vezetőségénél. István esztergagépre kapott ideiglenes megbízatást, engem meg Kővári Gábor bácsi mellé osztottak be, az öntöde két híddaruját kellett figyelnünk. A hídmérlegjavítást később kezdtem megtanulni, Schvartz Viktor bácsi tanítványa lehettem. Egy külön kis engedélyezett műhelyt építettek nekünk. De sajnos egy munkahelyi agyvérzés következtében másnap meg is halt a közeli kórházban. Az ő halála is nagyon megviselt, annál is inkább, mert ismertem az egész családját: a feleségét, két nagykorú leányát, egy évvel kisebb fiát. Viktor bácsi a szebeni Hess mérleggyárban tanulta ki a mesterséget. A szakma alapembere volt a hídmérlegek javításában.

Bizony megszenvedtem, amíg engem küldtek ki Nagyoláhfaluba és a hargitafürdői kaolinbányához a kacifántos hídmérlegek javítására. Mert tudni kellett, hogy lebújva az alvázhoz a kivert acélékeket jobbra vagy balra élezd ki a kopásuk irányában. Másképpen a húszkilós próbasúlyokat sokat kell helyezgetni a mérleg mind a négy sarkán. Fárasztó munkám után vártam a Brassóból kiért hitelesítőket, hogy a megengedett dekányi különbségeket eltűrve, fejjel bólinthassanak a munkával elégedett, munkásból lett tisztviselők. A kisebb súlyú, a műhelybe becipelt vasmérlegekkel is foglalkoztam. Vagy a közeli élelmiszer-, textil- és más, pl. könnyűipari alkalmazottak is segítségemet igényelték, ezek mind közel voltak a kis műhelyemhez, és a mérlegeket az ölemben, segítség nélkül beszállítottam.... Mérleges szakmúltam csak a szentkeresztbányai esti líceum négy évével fejeződött be...

Páll Lenkét, a sepsiszentgyörgyi Városi Művelődési Ház takarítónőjét kitűnő szavalóként ismertem meg, akinek tehetségét egy színésznő is megirigyelhette volna. Szavalt a templomokban, közösségi összejöveteleken, ha felkérték rá. Kedvenc költője Wass Albert volt. A verset, az Üzenet az otthoni hegyeknek címűt saját lakásunkban is felmondta, sokunknak tetszett.

De az ő emlékét idézve nem marad el Keszeg János neve sem, aki nyugdíjazása után a Dicsőszentmárton közeli szülőfalujába „bujdosott” haza. Baráti összejöveteleink, név- és születésnapok alkalmával az ő lakásukon, egy tízemeletes háztömbben találkozván, az akkor még élő Kányádi Sándor költőt és írót, szerkesztőt és főleg gyermekeknek alkotót sem „szégyelltük” dicsérni. Annak dacára, hogy 1987-ben a bukaresti kormány politikája ellen tiltakozva kilépett a Romániai Írók Szövetségéből. És példálóztunk verseivel, tudva, érezve, mily nyomasztó súly nehezedett az erdélyi magyar életre és kultúrára. Lásd: Halottak napja Bécsben, Visszafojtott szavak a Házsongárdban, Fától fáig és még több verse...