Mózes László
Közösségként a szórványvidéken élő magyarok az embertelen tiltások, korlátozások miatt igen nehéz helyzetbe kerültek az elmúlt két év során. Igaz, afféle felkarolandó kistestvérként azelőtt is állandó odafigyelésre, törődésre szorultak, egyszerűen azért, mert akaratuk ellenére kerültek olyan történelmi és társadalmi helyzetbe, hogy a segítségnyújtás esetükben létfontosságúvá vált.
Nemzeti és közösségi önérzetük, identitásuk ugyanis sebezhető, hiszen közösségi létük, magyar anyanyelvük használata folyamatosan nehezített. Éppen ezért, a tömbben élők, székelyföldi nemzettársaik, avagy, „a belső anyaországiak” nem hagyhatják őket magukra, a szórványban élők esetében a legkisebb gesztus, odafigyelés is felértékelődik. Nem véletlenül tartják, hogy a nemzet lelkiismerete a szórvány.
Bő évtizeddel ezelőtt háromszéki politikusok, önkormányzati képviselők intézményesített szórványprogramot kezdeményeztek, s a két éves, járványhelyzet miatti megtorpanás után most újra felpörgetnék azt. Hétvégi, sepsiszentgyörgyi tanácskozásukon a szórványkérdésben érdekeltek hangsúlyozták, hogy az Összetartozunk elnevezésű program révén hangsúlyosabbá tennék a szakmai felkészítőket, továbbképzéseket, erősíteni kívánják a „székely-szórvány együttműködést”, céljuk, „hogy a szórványban helyi erőkkel is lehessen működtetni a magyar közösségi életet”.
Bár e témakörről ritkábban esik szó, mégis: a szórványban élők támogatása az egyik legégetőbb közösségi cél, s az egyik legnemesebb feladat. A végeken ugyanis gyorsabban múlik az idő, mint mifelénk a tömbben, s az, ami számunkra természetes, szórványbéli sorstársaink számára lehet, hogy immár illúzió csupán. Oktatási, kulturális és gazdasági téren is segítségre várnak, s az életmentő beavatkozást halogatni veszélyes.
Nincs idő a várakozásra. Az intézményi kapcsolattartás mellett megkerülhetetlen az egyházi szövetek erősítése, hiszen szórványvidéken rendszerint a történelmi magyar egyházak jelentik az utolsó bástyát, a magyar szó utolsó hajlékát. A székelyföldiekkel, de főként az itteni diákokkal alaposabban meg kell ismertetni a szórványkérdést, az erdélyi magyar szórványvidéket. S noha nincs erre vonatkozó tananyag, mégis jó lenne felhívni a fiatalok figyelmét, hogy az ő viszonyulásmódjukon is múlhat, milyen lesz e törékeny közösségek jövője. Mindezek mellett megkerülhetetlen az emberi, hajszálvékony szálak erősítése: tudjunk egymásról, ismerjük meg egymást. Hiszen a szórványbéliek kitartása számunkra példaértékű lehet, a mi őszinte érdeklődésünk, törődésünk pedig gyógyír lehet számukra.
