Késő délután volt, olyan kocsonyás-ködös időjárással, amire azt mondják, ilyenkor az ember a kutyáját sem engedi ki. Nem is járt a környéken sem pórázra fogott, sem elkódorgott, de még szabadon csatangoló eb sem, igazából ember se sok. Autó, az igen. Magam is a motor szolgáltatta meleget élveztem. Hazafelé tartottam épp, hosszú nap volt, rágódtam tanulságain. Hirtelen félre kellett kapnom a kormányt: a lámpa fénye valami tárgyra világított rá az út közepén. Valamire, ami kicsit hasonlított egy elgázolt állat teteméhez. Ilyenre jóérzésű ember nem hajt rá, az élőlényt holtában is illik tisztelni (bár a történelem sokszor rácáfol az illemre, gondoljunk csak Gábor Áron frissen hantolt eresztevényi sírjára, melyre portyázó kozákok akadtak rá, és „lovaikkal egyenesre táncoltatták azt, így akarva vad dühökben bosszút állni annak hamvai felett, kit míg élt, féltek, s kinek jól ismert nevének hallatára remegtek”, írta volt Orbán Balázs). Kicsit odébb félreálltam az autóval, kiszálltam, megnéztem. Valóban tetem: egy macska porhüvelye feküdt az úton. Láthatólag már valamennyi ideje ott lehetett, hiszen már-már a felismerhetetlenségig megviselt állapotban volt.

Lehet, kissé túl szívemen viselem szeretett városom ügyes-bajos dolgait, no meg más is munkált bennem: nem azt tettem, mint a többi autóvezető, akik jó esetben kikerülték a tetemet, de bizony sokan részvéttelen áthajtottak rajta, hanem előbányásztam zsebemből a telefont. A köztisztasági vállalatnak állandó szolgálata van, feladatuk közé tartozik autóbalesetnél eltakarítani az úttesten maradt törmeléket, összeszedni az elgázolt állatokat, és még sok más is, ami egy roham­brigádnál megköveteltetik. Persze, munkájukat csak akkor tudják eredményesen végezni, ha tudomásukra jut, hogy szükség van közbeavatkozásukra. És ha nem tájékoztatja senki őket, hogy – esetünkben – egy elütött macska fekszik az úton, hát nem fogják eltakarítani onnan. Telefonáltam hát a Tegának. Bemondtam a helyszínt, aztán – vártam. Elvégre olyan a mesterségem, hogy nagyfokú kíváncsiságot feltételez, valóban érdekelt, mennyire hatékonyan működik ez a rohambrigád.

Nem volt kellemes az ácsorgás. Két és fél dohányrudacskányi időbe tellett, mire megjelent a sarkon a Tegás teherautó. Hogy percbe átszámítva mennyi lehetett, nem tudom – a bagózó embernek van egy olyan álhiedelme, hogy hidegben a cigaretta melegít, ami persze nem igaz, viszont az tény, hogy olyankor sűrűbbek a szippantások, tehát hamarabb is fogy a koporsószeg. Ennyi idő alatt volt lehetőségem megfigyelni az autóvezetők reakcióját. Említettem fennebb, hogy egyesek kikerülték, mások áthajtottak a tetemen. Próbáltam megfigyelni, ki miként jár el: női vagy férfi, idősebb vagy fiatalabb sofőrök azok, akik rámennek az amúgy is eléggé megviselt macskára, azt is néztem, az autóvezető egyedül ül-e a járműben, vagy mások is vannak vele, aztán autómárkák szerint próbáltam számba venni a tiszteletlen (ügyetlen? figyelmetlen?) vezetőket, a rögtönzött kutatás azonban nem vezetett eredményre: minden kategóriából akadt bőven, és még jellemző viselkedésmintákat, egy esetleges kategorizáláshoz szolgáló támpontot sem tudtam kiszűrni. Nem szociológusi feladat ez, inkább jólneveltség kérdése, szűrtem le a következtetést, mire megjött a rohambrigád.

A többi hamar ment. Két munkás szállt ki a fülkéből (a sofőr maradt a melegben), egyik lapátot, a másik seprűt vett le az autó platójáról, érdes hang, amint a lapát vasa végigcsúszik az aszfalton, megboldogult macska fel a raktérre, pár suhintás a seprűvel, és nyoma sincs már az úton az áldozatnak. Nem sokat beszélgettünk. Minek is? Ez is egyfajta temetés, csak hozzátartozók hiányában nincs akinek részvételni. A lapátos munkás jegyzett meg csupán annyit: ilyen lapos macskát se láttam még.

Akkor, ott, nagyon szégyelltem magam érzéketlen sofőrtársaim miatt.