Sőt, mi több, még mintha azt is észlelné, hogy e bevonulás egyfajta vívmányként lenne tálalva, mintha rég várt vendég érkezett volna az országba. Pedig nem sikertörténet ez, hiába korszerű a felvonultatott hadifelszerelés, hiába halad magabiztosan a menetoszlop, nyerges vontatókra helyezett páncélosokkal, illetve más katonai járművekkel a Fekete-tenger közelségében lévő Mihail Kogălniceanu légi támaszpont felé. Közvetítik is a hírtelevíziók, mintha lelkesednünk kellene, hogy megérkeztek végre az amerikaiak.

Kell-e valójában örvendeznünk annak, hogy a NATO-csapaterősítés egyik kiemelt célországává váltunk? Amúgy ez érthető is, hiszen Románia maga is NATO-tag, kötelezettségekkel, s ez mindeddig úgy szerepelt a köztudatban, hogy ez nekünk kifejezetten jó, mert az erős nagytestvér mindig megvédi kisöccsét, ha az netán bajba kerül. Ez elméletileg rendben, gyakorlatilag viszont jobb lenne inkább elkerülni az olyan helyzeteket, amiben saját bőrünkön tapasztalhatnánk meg, milyen is az, amikor a nagytestvér kell megvédjen bennünket. A hétköznapok sűrűsödő gondjaiba merülő átlagpolgár ugyanis alig érti, mi és miért történik az orosz–ukrán határon, s főleg azt, hogy milyen nagyhatalmi játszmák mentén. Ezért aztán az egyik napról a másikra élő, nélkülöző romániai atyafit aligha lelkesíti a NATO-haditechnika érkezése, az ide irányított újabb amerikai katonák még kevésbé, s a kérdésre, hogy örvend-e mindezeknek, nehezen adhat igenlő választ.

Ugyanis józan paraszti ésszel mérlegelve a térségünkben bármilyen katonai konfliktus kimenetele megjósolhatatlan, abból csak a nagyhatalmak nyerhetnek, a Kelet-Közép-Európában élők aligha. Ezért is lenne indokoltabb egy óvatosabb, kiegyensúlyozottabb politikai és diplomáciai szerepvállalás, annál is inkább, hogy maga az orosz–ukrán helyzet sem egyértelmű. Ugyan miért kellene tűzbe menni olyan célokért, amelyekhez az itt élőknek alig van köze, miért értékelődött fel – mesterségesen, kizárólag politikai és katonai érdekek mentén – Ukrajna szerepe és helyzete? Bizonyosan jó az, ha a román diplomácia hűséges csatlósként, minden saját álláspontot és érdeket feladva szó nélkül csatlakozik tőlünk jóval távolabbi nagyhatalmakhoz? Hiszen egy esetleges orosz–ukrán háború s annak szövődményei bizonyosan nem válnának a romániai állampolgárok előnyére. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt évtizedekben fő szövetségeseink külpolitikája – legalábbis ami az amerikai kormányokat illeti – távolról sem sikertörténet. Mérlegelhető, hogy ahol katonailag beavatkoztak, mennyire hagyták magukra az ott élőket? Valóban demokráciát exportáltak, vagy inkább káoszt teremtettek?

Ha tehát egy kelet-közép-európai polgár aggodalommal tekint a közvetlen közelségében éleződő katonai helyzetre, s egyik fél bevonulásának sem tud örvendezni, bizonyosan nem hibáztatható.