Osztálytársaik, barátaik ilyenkor fordulnak át másik oldalukra, az igazak álmát alusszák még, ám a sepsiszentgyörgyi Sport-All Sportklub kis sízői hét órakor már gyülekeznek a Kálvin téren. Edzőjük, Vitus Huba ott veszi fel őket, akár egy újabb erőpróbára indulnak, akár a szokásos sugásfürdői edzés előtt. Még óvodás is van közöttük, többségük azonban kisiskolás. Álmosak, kissé fáradtak még, de menni akarnak. Ismerkednek az erőpróbákkal, ismerkednek az élettel. Olykor csalódottak, de nem adják fel, jönnek következő alkalommal is.

Hét óra, ezúttal Hargitafürdőre indulnak. Egy héttel ezelőtt még Predeál lesiklópályája volt a célpont, szombaton is, vasárnap is részt vettek egy országos, gyermekeknek szervezett síverseny két szakaszán. A legjobbakkal mérhették össze tudásukat: a sepsiszentgyörgyiek lendületesen és ügyesen teljesítettek, mindannyian egy-egy emlékéremmel tértek haza. Sugárzó arccal, örömmel, noha a dobogóra csupán egy csoportkép erejéig állhattak fel. De mindenkit jutalmaztak, és ez nekik kimondhatatlanul fontos, nincs annál nagyobb csalódás és elkeseredettség, mint amikor üres kézzel, valamiféle emlék nélkül érkeznek haza. Igazából az sem bántja őket, hogy a legjobb résztvevőkkel nem tudják felvenni a versenyt, mert a dobogósok hegyek tőszomszédságában élnek, naponta edzhetnek, s legtöbbjük egészen kis kora óta sízik. De amikor mindenkire odafigyelnek, ez nem is zavarja őket. Sőt, egyikük még meg is jegyzi, az volt a legjobb, amikor a nap végén felmentek a pálya tetejére, s onnan tisztán, szépen látta a környék tekintélyes, havas hegyeit. Sugárzó, boldog tekintetek fényképezőgépként örökítették meg e látványt.

Hargitafürdőn a hagyományos Konzul Kupán indulnak. A környéken, a Csíki-havasokon már alig láthatóak hófoltok, de itt még teljes a tél, remek a hó, s az ide érkezők pontosan érzékelhetik, bizony, a Hargita alatti település joggal érdemelte ki mind a lesiklók, mind a sífutók figyelmét. A versenyre készülődő apróságok is melegítenek, ismerkednek a pályával. Láthatják a legjobbakat is, például amint Miklós Edit, a híres székelyföldi alpesi síző mesteri ívekkel elkezdi a lesiklásokat, amolyan felvezetőként megmutatja, mivé fejlődhet az, aki komolyan gondolja, hogy vérbeli sportolóvá váljon. Aztán kezdődik a verseny: előbb a kisebbek, aztán a nagyobbak állnak rajtvonalhoz, s végül a veteránok következnek. A legjobbak itt is dobogóra léphetnek, ám valójában mindenki nyertes, aki ezúttal is a mozgást, a téli sportolást választotta.

A résztvevők végül, amolyan emlékképként, csoportos lesiklással búcsúznak a Miklós-pályától. Olyan ereszkedéssel, amely csak itt és csak most lehetséges. Ezért is más Hargitafürdő, mint bármelyik téli helyszín: a szervezők felkérésére az összes versenyző összekapaszkodva, ívelve csúszik le, lassan, méltósággal. Lesiklás közben a Kárpát-medencei magyar sporthimnusszá alakult dal szól, az Ismerős Arcok zenekar slágere, a Nélküled című dal. Dunaszerdahelyi futballmérkőzések előtt kezdték rendszeresen és tömegesen énekelni, s íme, most itt szól, Hargitafürdőn. Többször is lejátsszák, mígnem mindenki leér. A kis sízők egy része még képernyőn sem láthatta a küzdő dunaszerdahelyi focicsapatot, s nem igazán tudják, mit jelent, amikor ott, a Felvidéken egy stadionnyi magyar szurkoló a mérkőzés elején zúgja e dalt. Ők most a Miklós-pályán főként arra figyelnek, szépen, óvatosan csússzanak lefelé, s ne engedjék el egymást. Nem is érthetik még, mit jelent a stadionokban is felcsendülő dal, csak érezhetik, különleges és ritka pillanatok részesei. Azt sem tudhatják még, hogy nem csak a dobogó, az érem és a kupa számít, hanem a szív s a lélek teszi igazán értékessé azokat. „Annyi mindent kéne még elmondanom / S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom / Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk / S mint a régi jó barátok, egyet mondunk s egyet gondolunk” – hallhatják tehát az aprócska, helytállásukkal és kitartásukkal már most elismerést érdemlő sízőpalánták. És miközben felemelkednek e hangok, e pillanatok bizonyosan rögzülnek emlékezetükben. S ezúttal nemcsak egy újabb verseny izgalmát őrizhetik meg, hanem a Hargita egyedi fehérségét és kékségét is, s ráadásként pedig az összekapaszkodás élményét. Azt az érzést vihetik haza, amely akkor kerítette hatalmába őket, amikor egymás kezét fogva íveltek, szépen, óvatosan, egymást segítve, támogatva haladtak, mintha csak azon a vasárnap délután léptek volna először pályára...