Teljesen logikus következménye mindannak, ami az elmúlt években zajlott Ukrajnában, és tökéletesen illeszkedik azon lépések sorába is, amelyeket Putyin eddig tett Oroszország világban betöltött pozíciójának erősítése érdekében.

Semmi meglepő nincs abban, ha egy nagyhatalom – márpedig Oroszország még mindig nagyhatalom – a rendelkezésére álló eszközökkel igyekszik érvényesíteni saját érdekeit, és Putyin eddigi tevékenységét ismerve azt sem lehetett túl nehéz előrelátni, hogy amennyiben szükségesnek érzi, nem riad vissza az olyan döntésektől, mint a hétfői. Ez ugyan nem ér fel a háború kirobbanásával, de kétségkívül jelentős mértékben növeli a valószínűségét egy fegyveres összecsapásnak Kelet-Európában. Hogy végül eldördülnek-e (úgy igazából) a fegyverek, lesz-e tényleg egész Ukrajnára kiterjedő orosz invázió, még nem tudni, de az biztos, hogy a helyzet további alakulása nem csupán Oroszországon múlik, hanem Ukrajnán, de talán még inkább Amerikán és Európán is.

Mint ahogy a mostani állapotokért is hiba lenne egyedül Putyint és Oroszországot felelőssé tenni. Hiszen valójában benne van ebben a történetben Amerika már-már hisztérikusan oroszellenes magatartása és a NATO kilencvenes években kezdődött keleti terjeszkedése éppúgy, mint Kijev finoman szólva sem baráti viszonyulása az ország területén élő nemzeti közösségekhez – melyek közül a legnagyobb éppen az orosz, de jelentős számban élnek még ott magyarok, románok is többek között –, és benne van egy jó adag nyugati felelőtlenség is. Hiszen történelemben, geopolitikában minimális jártassággal rendelkezők számára evidencia kellett hogy legyen: hangzatos szólamok ide, demokratikus önrendelkezésről szóló szép elvek oda, Oroszország soha nem fogja elfogadni, hogy Ukrajna a NATO tagja legyen. Hiba volt tehát a NATO-tagság ígéretével hitegetni az ukránokat, sokkal tisztességesebb lett volna arra ösztönözni őket, hogy törekedjenek jó kapcsolatokra a szomszédos nagyhatalommal, és ne az országban élő nemzeti kisebbségek elnyomásával próbálják építeni az ukrán nemzettudatot.

És tetszik, nem tetszik, benne van a mostani válságban a Nyugat – Amerika és Európa – gyengesége is. Moszkvából – vagy éppen Pekingből – nézve ugyanis Európa és Amerika immár jó ideje nem tekintélyt parancsoló, erős, bevehetetlen bástyának látszik, hanem egy önmagát marcangoló, ideológiai vitákba merülő, a valóságtól mindinkább elrugaszkodó világnak. Melynek ráadásul újabban vezetői sem nagyon vannak – olyanok legalábbis, akik vízióval rendelkeznek, erősek, és képesek országuk érdekeit érvényesíteni egy folyamatosan változó világban.