Farcádi Botond
Már-már kezdtünk örvendezni, hogy a kormány végre fel mer vállalni kevésbé szokványos intézkedéseket is az infláció elleni küzdelemben, és az üzemanyag árának csökkentése érdekében megfelezi a jövedéki adót – tegnap azonban a sajtóértesülések már arról szóltak: egyelőre mégsem születik ilyen döntés.
Hogy miért nem, az nem teljesen világos – állítólag sértené az uniós szabályozást, és nem is lenne hatékony az orosz–ukrán konfliktus miatt esedékes áringadozások közepette –, de hát mikor volt világos és egyértelmű bármi is abból, amit a koalíciós kormány tett az elmúlt hónapok kétségkívül igen sokrétű kihívásai közepette?
Kár, mert a földgáz és villanyáram drágulása mellett az üzemanyag árának emelkedése az egyik legfontosabb inflációgerjesztő tényező, hiszen ezek a többletkiadások igen gyorsan begyűrűznek a különféle termékek, szolgáltatások árába. Ha drágább az üzemanyag, akkor drágább a szállítás, tehát a vásárlónak, fogyasztónak többet kell fizetnie a termékekért – igaz ez az alapélelmiszerekre éppúgy, mint minden más árura vagy szolgáltatásra. Jó helyen tapogatózik hát a kormány, csak éppen az nem világos, miért e tétovázás? Napnál is világosabb: egész Európa, sőt, a világ legtöbb országa régóta nem tapasztalt mértékű inflációval birkózik, gazdasági elemzők szerint a kilátások sem túl biztatóak, még egy ideig bizonyosnak tűnik a jelenség fennmaradása. Éppen emiatt nem szokatlan, nem is elítélendő az, ha egy ország kormánya beavatkozik a piaci folyamatokba, és olyan átmeneti intézkedéseket foganatosít, amelyek védik a gazdasági szereplőket vagy a leginkább kiszolgáltatott társadalmi rétegeket. Van, ahol áfát csökkentenek, másutt hatósági árat vezetnek be, akadnak, ahol kompenzációs mechanizmust léptetnek életbe – ilyen megoldásokat mind fontolóra vett a bukaresti kormány is, csak valahogy mindig elakad, félrecsúszik a dolog. Hol az érintett ágazatok lobbiereje kerekedik felül, hol a két teljesen eltérő gazdaságpolitikát képviselő nagy párt, a szociáldemokraták és a liberálisok közötti vita áldozatául esik valamely tervezett intézkedés, hol a Brüsszeltől való félelem oltárán áldozzák fel a kezdeményezést, de arra is akad példa, hogy egyszerűen visszatáncolnak – akár így történik, akár úgy, az állam valahogy mindig csődöt mond saját polgárainak védelmében.
Márpedig válsághelyzetben e sok habozás, tétovázás nyomán csak tovább romlik az állami intézményekbe és az ország vezetőibe vetett társadalmi bizalom.
