A legjobb az, hogy jelenleg is működik a pékség, dicsérik a berecki mindennapit. A nagy aszálykor sütött ugyan nekünk édesanyánk árpalisztből is kenyeret, de azt is tudom, hogy Illyefalván „zablisztből is sírítettek laskát”. A Háromszéki-medencének mérsékelt kontinentális éghajlata nagyon kedvez a búzának, amit aranyéremmel tüntettek ki egy Triesztben tartott világkiállításon. Így hát nem csoda az, ha háromszéki búzalisztből jó perecet, sütőipari termékeket tudtak-tudnak készíteni a vérbeli pékek és háziasszonyok.

A falu kapujában

már régiség fogad, Farkasvárnak hívják. A hely sokkal többet rejt, mint a név, mert „területét eleddig még nem piszkálta kutató ember.” A Feketeügy és a Bereck-patak közös terasznyelvét bevágták a vasútvonal építésekor, s a figyelmes szemlélő itt ma is különböző típusú cseréptöredékekre lelhet. Tibád Sándor helybeli nyugalmazott történelem szakos tanár, helytörténész, Bereck krónikása megerősítette, hogy Farkasváron a gyermekek találtak egy „szépen csiszolt kőbaltát, melynek téglalap formájú lyukja volt, de sajnos nyoma veszett”. Néhai Bedő László nyugalmazott berecki tanár, Bedő Zoltán újságíró édesapja gyűjtéséből tudjuk, hogy „néhai Pénzes Dávid édesapja gyermekkorában a Farkasváron játszadozott és ott egy lószerszámot – ún. „álladzó láncot” – talált. Bevitte az akkori berecki boltoshoz, Bogdán Sándorhoz, aki egy kilogramm cukorkát adott érte. Mint később kiderült „a lószerszám aranyból volt, s a boltos eladta a múzeumnak!” Nagy volt a régi időkben a farkasjárás, veszélyes farkascsordák ostromolták a falut kemény hideg telek idején. A bereckiek ott két mély vermet ástak, de olyan nagyot, mint egy vár – ezért Farkasvár a neve. Oda hordák ki az állati hulladékokat, s az ordasok tömegesen lettek a vermek foglyai. Csendes estéken, éjszakákon hallani lehetett a faluban is, hogy ordítanak az ordasok a veremben. „Hajj – mond­ták a régiek –, orgonálnak a farkasok a várukban.”

Tibád Sándor történész

Mátyás király a keleti végeken?

Bereck a csiszolt kőkorszak óta lakott hely. Kőcsákányok, gömbfejű neolitikumi kalapács került innen napvilágra, jegyezték fel a múzeum emberei. A híres berecki bronzlelet bronzbaltát és lándzsákat is tartalmazott. Az átvonuló kelták és az itt megtelepedett rómaiak emlékei elmélkedésre késztetnek. Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon milyen nyelven értekeztek egymás között például a kelták? Útba eső település volt Bereck, mert a havason át vezető út már az ókorban is használatban volt, nem véletlen, hogy itt épült fel a Római Birodalom egyik nehezen járható útvonalát őrző katonai tábor, amit már több alkalommal meg is ástak a régészek, s ahonnan olyan, benyomott jellel ellátott bélyeges téglák kerültek napvilágra, múzeumba, melyek elárulják, hogy ott katonák éltek-őrködtek a Krisztus utáni II. század idején. Különös előszeretettel adjuk át ilyenkor a mese folytatását a késői szájhagyománynak. „Volt valamikor régen Bereckben egy özvegyasszony: Venetúrné volt a neve. Büszke és gőgös volt, a szegény emberekkel szóba sem állott” – írja az egykori Mátyás-mondáról Benedek Elek. „Ez az asszony fia távollétében egy új várat épített magának. – Miért bántád anyám – kérdezte a fiú – őseink tisztelt várát, vajon amit helyébe emeltél lesz-e valaha olyan erős, mint a régi? – Az én váram olyan – felelte az asszony –, hogy még az Isten sem tudná bevenni! A fiú elhatározta, hogy a Fennvaló haragját nem vonja magára, mert ugyancsak megbotránkozott az asszony Istent káromló szavain, s nem megy be az új várba. Mihelyt pedig Venetúrné a várába ért, iszonyú villámlás és mennydörgés közepette az összeomlott. A nép még most is látni véli a gőgös asszonyt, aki kőbékává változva eltűnt vára maradványainak romjain.” Valóban Micskebérc előfokán lepusztult kőfalakkal övezett erődítmény állt, mely az egykori provincia keleti határát és az ott elvezető közlekedési és hadi utat védő római táborok egyike volt, a hadászati szempontból fontos Ojtozi-szoros előterében. A végszót a régészek mondták ki: a tábort két csapattest építet­te Hadrianus császár idején (Kr. u. 117–138), neve Angustia volt, hispán lovasok és gyalogosok állomásoztak itt, Kr. u. 268-ban, a gótok és a kárpok betörésének idején adták fel az erődítményt. Ehhez kötődik a Mátyás kori mondák közé tartozó történet is, ami Benet úr néven jelenik meg az irodalomban. Nem egy jeles írónkat ihlette meg ez az idők folyamán. Jómagam egy berecki iskolástól jegyeztem egy változatát, örvendezve, hogy gyerekszájon ma is él a régi történet.  „Egyszer itt utazott át, deáknak öltözve, álruházatban Mátyás király. Megéhezett és betért Venet úr házához valami harapnivalót kérni. A vendégszerető kolbásszal főtt lencsével kínálta, s azt még tormával is meghintette. A deák megköszönte a vendégfogadást és egy gyűrűt adott Venet úrnak, hogy ha Budára jár, a gyűrűvel keresse csak Mátyás deákot. El is ámult azután a gazda, amikor Budán a gyűrűt megmutatta, s egyből a királyhoz vezették. Örömmel ismertek egymásra. A király egy tál aranypénzzel ajándékozta meg. Az udvarban lévő urak és a király aranyos mentéjüket rárakták Venet úr vállaira. Kincsem árából a hazámat fogom szolgálni – mondta. S mert tetszettek szavai a királynak, még díszes kardját is neki ajándékozta. Ő pedig elhatározta, hogy hazatérve várat épít magának. El is bírta, haza is vitte a sok mentét-kincset, és otthon mindjárt hozzáfogott egy vár építéséhez, de bíz azt már csak felesége fejezhette be, azért hívják Venetúrné várának” – írta Mikszáth Kálmán Magyarország lovagvárai című könyvében. Mikszáth országgyűlési képviselőként járt Háromszéken és Illyefalván, annak azonban nem akadtunk nyomára, hogy eljutott volna Bereckbe is.

Márkos Imola

Jókai verset írt

Az, hogy feleségével együtt látogattak-e el erre a vidékre, nem kizárható, de az bitos, hogy a Mátyás-monda a Háromszéken sokat tartózkodó Jókai Mórt is megihlette, s bár sokan prózaíróként ismerjük, kissé szokatlan módon, az igazságos király berecki történetét rímekbe szedte, amit a kézdivásárhelyi születésű geológus, néhai Bányai János bátyánk halászott ki valahonnan. Szerinte a király a lencsét nemcsak közönséges ivóvízzel, hanem borvízzel nyomtatta le! „Most igyunk rá egyet” / – mond Benet úr fennyen: De fölséges ital! Áldassék a neve. / Akinek szavára megeredt a leve. / Az italok között van talán kedvesebb is: / De annyi igaz, hogy egészségesebb nincs. / A király a borvízzel a lencsét lenyomtatta / Gazda áldomását szépen visszaadta”. Régi ez a versike, de jómagam azon gondolkozom, hogy Esz­telnektől keleti irányban nem ismerek savanyúvízforrást, az utólsó az esztelneki borvíz és az ottani Fortyogó lenne, valamint a kézdicsomortáni borvizes fúrt kút. Sejtem, hogy Mátyás királyt akkor polyáni borvízzel kínálta meg a berecki bíró. Szinte hihetetlen, hogy a költő Pósa Lajos, aki tudtunkkal soha nem járt Székelyföldön, de ennek ellenére Venetúr lencséje című versében mesterien végzi be a történetet: „S Venetúr a kincsből várat építtetett, / Őrködött, mint sas a Székelyföld felett. / Élete végéig a hazáját óvta, / Vára omladékin zeng e rege róla.” Nemzedékek éneklik szerte e vidéken, de még iskolásaink is a Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva „népdalt”, s nem is sejtik-sejtjük, hogy ennek a szerzője is éppen a szóban forgó Pósa Lajos (1850–1914) magyar író és költő.

Dimény Zoltán polgármester

Mindenütt otthon érzem magam

Lett volna alkalmam az Anyaország dimbes-dombos vidékén fészket rakni özvegységem idejére – megvallom az olvasónak: nem tehettem. Szétszakíthatatlan emlékek kötnek Háromszékhez: szüleim emléke, gyermekeim, dédunokáim, közeli szülőfalum, barátaim... Falujáró riporterként mindenütt otthon érzem magam! Életem a faluriport, amit idestova évtizedek óta végzek, sokezer ismerős tartott vissza Vargyastól Ojtozig, a szénbányák mélye, a környező hegyek. A Kádár-rendszer idején Budapesten megjelent egy Erdély-útikönyv még akkoron, amikor az Ojtozi-tető oldalában javában működött a Lina-csárda. Hogy ki volt Lina? – nem tudom. Örvendek a hírnek, új tulajdonosa éppen tatarozza, meg fogja nyitni. Alig várom, ahhoz is emlékek kötnek. A kalauz szerzői sem tudták, ki volt Lina, de mert a Lînă szó románul gyapjút jelent, magyarra fordították, s így lett a Lina-csárdából Gyapjú-csárda! Így is jól van – mondom magamban, fő, hogy ott a Kárpátok tetején is otthon érezzük magunkat!

Bereck történelmi látnivalókkal megáldott hely. Katolikus templomának Szent Miklós püspök a védőszentje, imára hívó harangján a Cenk alatti város koronás címere díszeleg. Nagy fiának, Gábor Áronnak egész alakos szobra és emlékháza turistacélpont, épített örökség, akárcsak a Bem és Petőfi találkozását megörökítő fémplakettes emlékmű. Két kedves barátom, Balogh András és Ferentzy László nyugdíjasként egyházgondnokok s a Comenius-iskola agilis pedagógusaival együtt mentik papírra a múltat, szerkesztik a Berecki harangszó 22. évkönyvét. Balog András a katolikus, Ferentzy László a maréknyi református közösségek gondjait osztotta meg velem. Külföldi támogatásokból, megyei és községi segítséggel munkás évet zártak és munkás évre készülnek idén is a plébánián. Bereck jeles krónikásának, a történész és falukrónikás Tibád Sándornak Templom és iskola című múltmentő dokumentumkötete nemrég jelent meg, ez Bereck egyik adatkútfője. Látogatásunk idején március 15. megünneplésére készült a művelődési központ, ahol Gábor Áron bemutatóterem, a település szülöttéről, Illyés Kingáról elnevezett közművelődési egyesület emlékcsarnoka, Ballonyi-Pál Margit festőművész tárlata és Bereck gazdag-rendezett helytörténeti múzeuma látható. Dimény Zoltán, a község polgármestere pályafutásának ötödik ciklusába lépett, továbbra is a teljesen közművesített községközpont hétköznapi és pályázati kérdései kötik le. Bereck ugyanis egy, a biomassza magas technológiai fokon való értékesítésével kapcsolatos uniós pályázat nyertese, ami megoldhatja a helyi közintézmények költséges téli fűtésének gondját. Sikerült létrehoznia egy gépi szempontból jól felszerelt, állandó egészségügyi és tűzbiztonsági szolgálatot, s mi több, négy olyan dokumentációval rendelkezik az önkormányzat, melyekkel – kiírás esetén – a legszükségesebb fejlesztésekre pályázhatnak. Teljes gőzzel folytatják a községhez tartozó Kézdimartonos közművesítését, népiskolájának főjavítását, vigyázzák és gyarapítják a községhez tartozó emlékőrző határtelepülés, Magyar-Ojtoz szellemi és épített örökségét.