Sokszor hallhattuk már, hogy a győztesnek háborús hősei, a legyőzött ellenfélnek háborús bűnösei vannak. Nem tudom, hogy most – ha netán győz is Putyin – ez vajon érvényes lesz-e rá is? Nem úgy néz ki. Az tény, hogy a győztes diktálja a békefeltételeket, mint az első világháború után is, amikor ráadásul a népek önrendelkezésére hivatkozva döntöttek emberek millióinak sorsáról. A döntések eredményeként akkor (is) azt hitték, egy új világrend születik – de nem lett belőle egyéb, csak egy újabb háború. Hát nem tudom, hogyha Putyin győz, akkor az ő „új világrendjébe” belenyugszik-e majd a világ – vagy ő a világéba, ha esetleg veszít. De izgalmakban bizonyosan lesz még részünk, mert a háború nyomában úgy jár a gazdasági válság, mint farsangén a nagyböjt, ez szintén fájni fog mindenkinek, és nem kicsit.

Egy darabig azt hihettük, hogy a szíriai, iraki és afganisztáni háborúk után csendesek lesznek a hajnalok és az esztendők. A demokrácia bevezetése érdekében is történt néhány katonai beavatkozás, amelyeket igazságos, jó háborúknak kereszteltek, de ezekből az emberiségnek végül is nemigen volt haszna. Azok messzebbre történtek tőlünk, és talán ezért nem zavartak annyira, mint ez az ukrajnai, amely a kertek alatt zajlik.

Putyin világhatalommá akarja változtatni Oroszországot, nem számít milyen áron, de ez sérti mások érdekeit is, akiknek szintén világuralmi céljaik vannak. Mink meg itt csak lessük, hogy miket mondanak a világ vezető politikusai, mert attól függhet sorsunk. Ha például rosszul aludt és bal lábbal kelt egy államfő, akkor hozhat akár olyan döntéseket is, amelynek aztán az „alattvalók” és az emberiség issza meg a levét. Nem tudni, miről álmodozott Putyin, mikor kijelentette, hogy elismeri a luhánszki és donyecki „népköztársaságokat” és megtámadta Ukrajnát. Sokan azt mondják, hogy túl nagyot és merészet álmodott, de úgy néz ki, fel sem akar ébredni nagyra törő álmából, ami viszont máris milliók rémálma lett, főleg Ukrajnában de azon kívül is.

Putyin az ominózus eset előtt ilyeneket mondott: „Sztálin bekebelezett a Szovjetunióba és átadott Ukrajnának néhány olyan területet, amelyek korábban Lengyelországhoz, Romániához és a Magyarországhoz tartoztak. Ebben a folyamatban Lengyelországnak kompenzálásként adtak egy részt, ami hagyományosan német terület volt. És 1954-ben Hruscsov egy akármilyen ürüggyel elvette a Krímet Oroszországtól és szintén Ukrajnának adta”. Még jó, hogy nem azt mondta: ha az említett, Sztálin által megcsonkított országok kiállnak a NATO-ból, és az ő oldalára állnak, akkor majd ő igazságot tesz, és visszaadja az így-úgy összevissza ajándékozott területeket.

Pedig több „jó cselekedete” is volt még az oroszoknak a magyarokkal és másokkal szemben is, amit Putyin nem említett. Az ő „segítségükkel” verték le például az 1956-os forradalmat is, szállták meg 1968-ban Csehszlovákiát, épült fal Berlinen át. De úgy tűnik, azokra a százezrekre is csak mi emlékszünk, akiket „egy kis munkára” vittek el, s akik közül évek múltán, ha visszatért bárki is.

Nagy bajban van Ukrajna, így hát nem ildomos felemlegetni azt, hogy szabad és független államként milyen „jól bánt” a maga kisebbségeivel: magyarokkal, románokkal az oroszok mellett. Az ukránok mindent elkövettek, hogy az ukrán hazához hű állampolgárokká neveljék őket, amit úgy tudtak volna legjobban bizonyítani, ha például elfelejtenek magyarul, románul. Ennek érdekében mindenféle törvényekkel korlátozták jogaikat, biztosan azért, hogy még jobban megszeressék a hazát. De történtek kisebbségellenes fenyegetések, robbantások, s meggyaláztak emlékműveket is (elsőként talán a Vereckei-hágón).

Ezek után nem tudom, milyen lelkesen fognak fegyvert a szülőföld védelmében a kisebbségiek, akikhez ilyen „szeretettel” közeledett hazájuk.