Európa alighanem megrendült – szerencsére, e szolidaritás a menekültek befogadásában, segítésében ölt testet, ez minden Ukrajnával szomszédos államra, de a többi országra is jellemző. Európa alighanem meg is ijedt – a jelek szerint azonban az orosz invázió régóta nem látott egységbe is terelte a kontinens országait: az Oroszországra kivetett szankciók meglehetősen kemények, mi több, az EU attól sem rettent vissza, hogy fegyverszállítmányokat küldjön Ukrajnába. Európának alighanem lelkiismeret-furdalása van Ukrajna miatt. Legyen is, mert ez egyrészt azt jelzi, hogy érez, van még emberség e világban, de legyen azért is, mert egyáltalán nem biztos, hogy vezetői mindent megtettek, amit lehetett volna a szörnyűségek elkerüléséért.

Már csak az a kérdés, hogy Európának e ki nem mondott lelkiismeret-furdalása mire ösztönzi, milyen irányba tereli majd a döntéshozókat. Belátják-e itt, Európában, hogy a világ sorsáról még a 21. században is a legerősebbek döntenek, azok tehát, akiknek haderejük van – katonáik, tankjaik, rakétáik –, akik képesek elrettenteni minden támadó szándékkal közeledő riválist? Tudomásul veszi-e az Európai Unió, hogy a történelmet továbbra is az erő nyelvén írják, és képes lesz-e a következő időszakban saját megerősödésére összpontosítani és áldozni? Ha a cselekvés irányát az invázió első napjaiban tanúsított emberség határozza meg, ha marad az egység az agresszorral szembeni fellépésben, akkor az orosz invázió akár erősebbé is teheti az utóbbi időben egyre inkább elkényelmesedő, jólétbe belepuhult, sehová sem vezető ideológiai vitákba belemerült, belső ellentétek által feszített Európát. Jó is lenne ez, mert azt látjuk Oroszországon, mire képes az erő lelkiismeret nélkül, azt is láthatjuk Európán, mire elég a lelkiismeret erő nélkül – jó lenne immár azt is megtapasztalni, mit hozhat e kettő együtt.