Az általános felmelegedés számlájára vagyunk hajlamosak írni mindezt, megfeledkezve arról, hogy e furcsa, szélsőséges jelenségeknek mi, korlátlan profitvágytól átfűtött, irgalmatlan természetleigázó, -pusztító, mindent birtokolni óhajtó, gyarló, de ugyanakkor a világ urának szerepében tetszelgő ,,emberek" vagyunk az előidézői.

Az idei nagy kánikulában, ahogy mondani szokták, ,,a lapát nyele is megszomjazik". Túl kiszárad, felforrósodik, tüzes vasként égeti a tenyeret, leégeti a bőrt, még akkor is, ha csupán támaszkodunk rá. Locsolni kellene, hűteni, szellőztetni, ventilátort szerelni rá, vagy időnként hideg vízbe mártogatni, hogy jobban működhessen. Nem beszélve arról, hogy a működtetőjének is ugyanilyen hűtésre lenne szüksége. Árnyékra, legyezésre, vizezésre, borvizezésre, külsőleg-belsőleg egyaránt.

De a legtöbb esetben mindez kivitelezhetetlen. Növelné az önköltséget, drágábbá tenné a munkaerőt, csökkentené a profitot és ennek következtében a gyors, néha villámgyors meggazdagodás lehetőségét.

De ilyen pokoli hőségben, mint az idei nyáron, mondom, még a lapát is ,,elszendereg" munka közben, nemhogy az ember, aki köztudottan a lapát egyik végét tartja a kezében, vagy legalább rá támaszkodik, ha már nem bír lábon maradni, ha már másra: cégre, kormányra, családra, társadalomra, civil szervezetekre, egyházra nem támaszkodhat.

Ilyen ,,lapátiás" állapotokat észlelhettem az elmúlt napokban főleg az útépítkezéseknél, az aszfaltburkolatok szétkenésénél, a kátyúzásoknál, foltozásoknál, csőcseréknél, de nemcsak ott.

Az első tünetek akkor jelentkeznek, amikor egyre több időn át vagyunk kénytelenek támasztani a lapátnyelet, hogy el ne dőljön, le ne kókadjon a nagy melegben, s amikor a nap lassan, de biztosan felkúszik a fejünk fölé, a zenitre, akkor már a lapát támasztja a munkást, és nem fordítva. S ott, ahol még ebédidőben sem tartanak legalább szivarszünetet, ott a forró aszfalt fölött egészen biztosan megjelenik a fata morgana, az aszfaltbetyár-délibáb, ami azzal jár, hogy az ortodox katedrálist és a többi templomtornyot fővel lefelé látjuk, (bor)vízesésekkel körülvéve, és fekete szurokként cseppfolyósodunk, beleolvadva a fekete tengerbe.

A lapátia végső stádiuma pedig akkor következik be, amikor hónap végén megkapjuk a nem mindennapi körülmények között el(nem)végzett munkánk jutalmát: a FIZETÉST!