Szüleim a negyvenes évek kezdetén haszonbérben működtettek Baróton a főúton egy vendéglőt. A lakásunk is a vendéglő épületében volt. Nagy udvar és kert övezte a vendéglőt egy tekepályával. A kert mögötti Baromkertben, a Kihágón, ahol néha gyönyörű lovakat is felvonultattak, volt a futballpálya is. Ezen a nagy területen verődött össze gyermekcsapatunk, ott játszadoztunk gondtalanul. Én a „házigazda” szerepében rendszerint megvendégeltem társaimat sóspereccel, amelyet a vendéglő vitrinjéből a karjaimra fűzve vittem ki a játszótérre. A sósperecet vendéglőnknek a második szomszédban működő Löwy-pékségből frissen, ropogósan minden reggel hozta puttonyával a pékinas, ínygerjesztő illatot terjesztve maga körül.

Egy kellemes nyári napon, ahogy futottam hátra a barátokhoz, szokatlanul nagy zajra lettem figyelmes, és emiatt nem hozzájuk csapódtam, hanem kikanyarodtam az utcára. Mire kiértem, már a szomszédból, a vendéglőből is többen kiszaladtak, köztük édesapám is. Az úton felülről, vagyis Sepsiszentgyörgy felől hosszú, vég nélküli karaván jött fakeretes-szügyhámos, lóvontatású kóboros szekerekkel, és szegényesen, hiányosan öltözött emberekkel haladt Ágostonfalva felé. Mint látvány nekem, kicsi gyermeknek lenyűgöző volt, ilyent én még addig nem láttam, igaz, azután sem. Édesapám, ahogy meglátta karjaimon a pereceket, azonnal lefejtette rólam és feldobálta a szekerekre, szaladt, és hozott még egy jó nagy adagot, és azokat is feldobálta. A kinyújtott karokra és hálálkodó arcokra ma is emlékszem. Sokáig nem maradhattam, mert gyorsan beparancsoltak. Azután mesélte el édesapám, hogy ukrán menekültek voltak. Édesanyámmal együtt sírva beszélték, hogy milyen jól tette, hogy adott a szegényeknek. Azt is nyomban megállapították, milyen praktikus volt a sósperec, könnyen lehetett feldobálni a szekerekre. Izgalmukat fokozta a karavánt kísérő csendőr viselkedése, mert amikor észrevette a történteket, megfenyegette édesapámat: „azonnal tűnjön el, ha maga is nem akar oda kerülni”. Így aztán bentről néztük végig az elvonulást, én pedig büszkén mentem hátra játszani, mintha én találtam volna ki az egész sósperecakciót.

Felnőttkoromig sokszor emlékeztem erre a napra, s ha ukránokról esett szó, mindig rokonszenvvel gondoltam rájuk. Történt, hogy feleségem szüleivel Csernátonban szóba került ez a gyermekkori élményem. Nagy meglepetésemre ők is tanúi voltak ennek a karavánnak. Mi több, arról is tudtak, hogy a karavánkísérő katona korbácsot használt, amikor úgy vélte, hogy lassítanak. Akkor tudatosult bennem, hogy szegényeket több mint ezer kilométerről hurcolták el embertelen körülmények között. Az útvonalat úgy képzelem, hogy az Ojtozi-szoroson jöhettek át, és Csernátonon, majd a Hatodon át érkezhettek Barótra. További útjukat nem tudtam a mai napig megfejteni. Ágostonfalvát kizártam, mert ekkora karavánt emberekkel, állatokkal, szekerekkel nem tehettek vonatra, s akkor miért mentek volna oda? Gyanítom, hogy egy részüket a barcaföldvári haláltáborba vitték, s többüket valahova kényszermunkára a birodalomba. Próbáltam utánanézni könyvekben, interneten, ismerős szakemberekkel is beszélgettem, de pontos választ nem találtam rá.

Örvendenék, ha valaki egy bizonyosságról tudna és megosztaná velem is. Még egy-két év, s szemtanúja már nem lesz ennek az eseménynek.

Igen elkeserítő a mostani helyzet. Reménykedem, hogy a józan ész felülkerekedik s a birodalomépítő vágy alábbhagy. Legyen kevesebb hősi halott, hiszen az ukránok eleget szenvedtek a holodomor (a múlt század harmincas éveinek elején kitört, a becslések szerint tízmillió emberéletet követelő éhínség – szerk. megj.), valamint a második világháború alatt is. A háború után biztosan felülvizsgálják az országukban élő más nemzetiségűekről hozott döntéseiket.

Nemrég a televízió tudósított egy jégkorong-találkozóról, ahol az orosz elnök a fehérorosz elnökkel szép, színes mezekben barátságos meccset játszott, miután sátánkodva elhatározták Ukrajna megtámadását. Maradnék a sport világában, s szívesen végignéznék egy Klicsko–Putyin ökölvívómeccset, folytatásként még néhány menetet Klicsko és Lukasenka között. Utána vihetnék utóbbiakat Hágába. Gondolom, a háború így igazságosabban érne véget...

Bede Ferenc, Alsócsernáton