Biztos vagyok benne, hogy Annáink, Erzsébeteink, Máriáink, Elenáink, Adrianáink és a többiek is szíves-örömest lemondanának ma a virágról, csak jusson Anasztaszijának.
Aki talán éppen most egy ukrán helyőrség előtt sír, búcsúzik a frontra, az élet-halál harcba induló férjétől, s nem tudja, viszontlátja-e őt valaha. De az is lehet, hogy most készül átlépni a határt a magyarországi Záhonynál vagy a romániai Szeretvásárnál, s miközben bőröndjét vonszolja maga után, karjaiban gyermeke, imát mormol: hálás, mert bár otthonát szétbombázták, túlélték, s bizakodik, noha menekülni kényszerülnek, talán a határ túloldalán segítőkkel találkozhat. És bizonyára van Anasztaszija, aki e borzalmak közepette feladta már, elvesztette hitét – milyen jó lenne, ha a március 8-án átadott virágözönből jutna néhány szál Mariupolba, Harkovba, Kijevbe is azoknak, akik maradtak.
Anasztaszija jelentése: feltámadott. Nem tartozik ugyan a leggyakoribb ukrán lánynevek közé, de egyik a sok közül, amelyet odaát, Oroszországban is számos asszony és lány visel. Vajon megtörténhetnének ezek a szörnyűségek akkor is, ha Vlagyimirok és Volodimirok helyett Anasztasziják hoznák az országok, népek sorsáról szóló döntéseket?
