Az így létrejött nyilatkozat őszinteségét Țurcanu ítélte meg, ezek akkor voltak igazán sikeresek, ha az illető a „legmélyebb erkölcsi mocsárból” lelt rá az igazi útra. Egyébként minden írásban adott nyilatkozatnak így kellett kezdődnie: Alulírott X-Y bandita a következőket nyilatkozom… És Țurcanu nem elégedett meg a langyos önvallomásokkal. Addig gyötörte, verte a végső lépés előtt a „kérelmezőt” (kérniük kellett, hogy megtehessék „önleleplezésüket”), míg azok kitalált történetekkel színesítették írásaikat.
A közvetítő szekustisztek – Gheor­ghe Sucigan, Teodor Sepeanu, Constantin Avădani – tartották a kapcsolatot Țurcanuval és vitték a foglyoktól kierőszakolt nyilatkozatokat Bukarestbe. A megkapott nyilatkozatokat hitelességük tekintetében Gheorghe Sucigan három kategóriába sorolta: biztos forrás, lehetséges forrás és kétes forrás. A leleplezéseket Țurcanu néhány átnevelt társa ellenőrizte. Jegyezzük meg a nevüket, hiszen életükkel fizették meg szolgálataikat: Vasile Pușcașu, Ioan Cerbu, Ion Voin, Aristotel Popescu, Gheorghe C. Popescu, Alexandru Popa, Constantin P. Ionescu, Octavian Grama, Cristian Paul Șerbănescu.
Azokat a foglyokat, akik megpróbáltak ellenállni az „átnevelésnek”, seprűnyéllel verték a talpukon, ágylábbal, gumibottal ütötték, állniuk kellett több napig, éjszaka nyitott szemmel kellett a világító lámpába nézniük, 200–300 fekvőtámaszt csináltattak velük, eltiltották őket a vizeléstől vagy a székeléstől. Talán hihetetlen, de való: enniük kellett az emberi ürülékből, vagy fejüket az ürülékes cseberbe kellett mártaniuk.
Íme egy példa: az átnevelt Vasile Păvăloaie bekötötte az „engedetlen” rab szemét, száját kifeszítette, hogy ne kiálthasson, összekötözte a lábát és ájulásig verte a test minden részét. Ha nem adta a követelt információt, újabb verés következett. Ezúttal mellét, gyomrát és heréit ütötte, majd harapófogóval (ugyan honnan volt?) kezén és lábán  préselte az ujjakat. A megvert rabokat a gyógyító fülkébe vitte Augustin Vescan őr és Mihail Livinschi átnevelt. A sérülések helyrehozása Viorel Barbos orvos és Vasile Macodeanu ápoló fel­adata volt.
Az átnevelési kísérletnek – nevezzük fenntartás nélkül átnevelési kínzásnak – nem volt párja földi világunkban. És ez az eljárás sújtott mintegy ezer fiatalt, akiket nevetséges ürügyekkel Horia Sima Spanyolországban rejtőzködő Vasgárda-vezetőhöz kapcsoltak.
A következőkben az egyre bonyolultabbá váló folyamat szervezési részét tekintjük át, amelyből kitűnik, hogy nem mindegyik átnevelt vett részt a továbbiakban az átnevelésben. A már átneveltnek nyilvánítottakat három jól elkülöníthető csoportra osztották: az erős tudatú, átlagos tudatú és puha tudatú átneveltek e kategorizálásnak megfelelően vettek részt a további átnevelésben. Az erős tudatúvá lett fiatalok a legnehezebb feladatot kapták. Az átnevelést minden ismert módszer alkalmazásával ők végezték. Benne voltak a nem éppen spontán módon kialakult „átnevelő és leleplező” bizottságokban. A második csoport az átmenetet, „tartalékot” képezte az erős tudatúak és a puha tudatúak között, s ennek megfelelően e csoport tagjai is segítették a bizottságot munkájában.
A későbbi, kínzásmentes átnevelő eljárásoknak a hatvanas évek elején, az 1964-es általános amnesztiát megelőzően, jómagam is részese lettem Szamosújváron. Azokat a fiatalokat rendelték mellém, mellénk, akik már „átprogramozták” börtönlétüket vörössé. A fenyítés csak annyiban állt, hogy azokat, akik makacsul megmaradtak a rendszer ellenlábasainak, tovább folytatandó börtönbüntetéssel riogatták. Vasárnaponként összegyűjtöttek egy nagy teremben, ahol ki kellett nyilvánítani sajnálatunkat az „eltévelyedés” miatt, és minél megalázóbb hangon a kommunista ideológia mellett letenni voksunkat. Volt, aki a meggyőző munka hatására „megváltozott”, és egy addig nem látott szekus százados jelenlétében, a többi – első sorba ültetett – „megtért”, valamint a hátul ülő, vegyes tömeg előtt jó hangosan kifejezte csatlakozását a kommunista ideológiához, építő gyakorlatához. Engem nem sikerült „meggyőzniük”, és ezt a meggyőző munkával megbízott magyar fiataloknak világosan megmondtam. Viszont ezeken a délelőtti találkozásainkon szavakban megkaptuk a magunkét megátalkodottságunk miatti fenyegetések formájában.
A kínzással történő átnevelésnek egyébként történelmi előzménye volt. Anton Makarenko (1888–1939) a sztálini megtorlások idején a céltalanul kóborló gyerekek nevelését, a személyiség átalakítását akár fizikai bántalmazás árán is vallotta és vállalta. (Egyetemi tanulmányaim idején ismertem meg a makarenkói elveket a nevelés módszereiről, de emlékeimben ez a pofonnál megállt. De lehet, ez nem volt eléggé szigorú büntetés...) Makarenko a „megnevelést” a kollektíva segítségével képzelte el. A példa egyrészt a pozitív befolyásolás a már jó útra terelt közösség által, másrészt a hibás jellembeli „kinövések” állandó metszegetése egyszerű, de eredményes szovjet polgárokat nevelt a kallódó gyerekekből – ha hinni lehet az erről olvasott szövegeknek.
Pitești-en, amint ezt már jeleztük, az őrző személyzet tudtával, a folyamat megfigyelésére megjelent igazgató és minisztériumi felettesei (ajtón kívüli) jelenlétében 1949. december 6-án kezdődött meg az átnevelés. A négy kórházcellában a már bemutatott módon megtörtént kezdő nap világossá tette a bebörtönzöttek számára: vagy bebizonyítják, hogy méltó tagjai lettek az ODCC (Organizația Deținuților cu Convingeri Comuniste) közösségnek, vagy meghalnak – az esetek többsé­gében a halál módja a mélybe ugrás volt –, vagy soha nem gyógyuló testi-lelki ártalmakkal életben maradnak. És egyre gyarapodott Țurcanu csapata. A kínzás a siker kulcsa – vallotta ő, de más lehetőségek is akadtak. Az egyik átnevelt, Ion Stoian tanuló saját módszere volt, hogy az ürülékes cseberben megmártott botvéget nyalatta le kiszemelt áldozatával. Țurcanu bakancsával rugdosta vetélytársának a fejét, Alexandru Bogdanovici 1950 áprilisában halt meg, valamennyi foga a folyamatos rugdosás nyomán kihullott. Egy következő áldozat, a légiós Costache Oprișan mellén, hasán járt, ennek következtében annak vizelete indult, mire Țurcanu a többiekhez intézte szavait: Látjátok, milyen állapotban van a ti vezéretek! És folytatta a kínzást.
A karácsony és a húsvét újabb alkalom volt a fekete misére. Ez alkalommal a teológushallgatók voltak a kipécézettek. Ürülékkel bekent köpenyben szolgálták ki a vizelettel folyósított ürüléket, kereszt helyett szappanból formált férfi nemi szervet csókoltattak meg az „áldozókkal”. A templomi szöveget Szűz Mária és Jézus gyalázásával és csúfolásával helyettesítették.
A „munkába vettek” közül nem mindenki bírta elviselni a rendszeres fizikai és lelki megalázást. Többen inkább a halált választották. Volt, aki fogaival tépte fel ütőereit, mások a falba verték a fejüket. Egyikük, Șerban Gheorghe a lépcsőről a mélybe vetette magát. Rögtön meghalt. Ennek elkerülése végett hálót feszítettek ki a szabad tér felett. Ezután már nem lehetett ezt a halálmódot választani. Azok az átneveltek, akik Țurcanu csapatát duzzasztották és elkerülték a halálos ítéletet, soha nem lehettek a társadalom tisztelt polgárai.
A kommunista hatóságokat és a minisztérium meghatározó személyiségeit távlati célok vezérelték. Mivel az egyetemisták a jövő társadalom szellemi előőrsét képezik majd, alkalmasnak látták Țurcanu mozgalmát arra, hogy eleve tönkretegyék a jövő társadalmát vezető értelmiségiek becsületét. Ezzel a stratégiai céllal nézték el Țurcanu és társai tevékenységét, és segítették őket azzal a képtelen buzdítással, hogy kiszabadulnak (hamarabb), és mint kiválóan alkalmas új emberek, jó fizetésekkel betagolódnak az állambiztonságba. Vajon csakugyan elhitték mindezt a jófejű egyetemi hallgatók? A látszat az, hogy igen. Meg is mutatták, hogy mire képesek, már látták is magukat az egyenruhában vagy civilként a kommunista állam szolgálatában. A vég beteljesült lehetősége meg sem fordult a fejükben.
Természetesen, az erőszakos átnevelésnek megvolt a maga bölcselete is. Így fogalmazta meg maga Țurcanu: „Oly módon öljük meg erkölcsileg az átnevelésre szántat, hogy megundorodjon önmagától és ne kívánja többé a Vasgárda-tagságát. Jelenleg pusztán romba dőlt roncsok vagytok, és ettől kezdve épültök fel korunk csúcsait meghódítva. Ha átmentél az átnevelésen, lehetetlenné vált, hogy gárdista büszkeséggel menetelj.”
Csak néhány átnevelő jövőjéből. A temesvári Zaharia szabadulása után visszavonult életet élt haláláig egy Temes megyei faluban. Paul Caravia volt bukaresti egyetemi hallgató kint besúgóként folytatta dicstelen múltját. Gheorghe Calciu, megrögzött kínzó Pitești-en, ledobta az átnevelés terheit és újra becsületes emberré lett, azért kerülte el a többiekkel a halálbüntetést, mert megkérte, hogy lehessen tanú Nicolschi tábornok perében. (Tudtommal nem volt ilyen per.) Őt újra elítélték tíz év börtönre, amit a nagyenyedi börtönben töltött le. Teljesen megváltozott, segítette a börtöntársait, jó bajtársként viselkedett.

(folytatjuk)