A barcelonai olimpiai stadion előtt elhaladva magyarázta az idegenvezető, hogy egy alkalommal – az olimpiai játékok nyitányaként – Freddie Mercury itt énekelte a Barcelona, Barcelona című gyönyörű dalt, ám a tűzijáték kisebb balesetet okozott, s emiatt a nézők, hallgatók nem is figyeltek a világhírességre, és ez a sértő figyelmetlenség tényleg bántó lehetett. Itthon aztán rákerestem az énekre és énekesre. Rájöttem, hogy a barcelonai olimpia nem lehetett, mert az 1992-ben volt, az énekes viszont egy évvel korábban, 1991-ben elhunyt (1946-ban született). A dal azonban tényleg gyönyörű, a felvételen az énekest a másik híresség, Montserrat Caballé spanyol szopránénekes segíti: Barcelona, Barcelona, / Barcelona, Barcelona / éljen! // csodás álmom volt / az álom átölelt / téged láttalak / te voltál talán / tudja meg a világ / egy érzés vezetett / csodás látvány volt / vezette megérzésünk / de most az álom lesz a szép valóság.

Különösebben soha nem kívánkoztam „a spanyolokhoz”, a történelemből ismert Spanyolország nem vonzott, s ha már úgy adódott, hogy oda repültünk, hát legyen Katalónia mégis, nézzük meg Barcelonát, benne Antoni Gaudí mesterművét, a Szent Család Templomát (teljes magyar neve: a Szent Család Engesztelő Temploma), amelyről oly szépen írtak már sokan. Persze, a közvetlen benyomás nem ugyanaz, mint az olvasmány, egészen más az élmény, amikor látod, körbejárhatod, közelről rácsodálkozhatsz, s elmondhatod, hogy a világ egyik legvitatottabb, de ugyanakkor egyik leglátványosabb építményének tövében járkáltál, amely immár közel száznegyven éve készül, s minden előrejelzés azt közli, hogy még szükség van pár évtizedre a befejezéséig. Fent, a föld felett legalább ötven-száz méternyire vagy még feljebb igazi építőtelep, a tornyok között átjárók, alig kivehető pallók, védőfalak, kisebb-nagyobb emelődaruk – az emberek, mint valami angyalkák, olyan magabiztosan járkálnak a szédítő magasságban, s ha azt is tudjuk, a művész tizennyolc tornyot tervezett, de még mindig hátravan legalább hatnak a megépítése, akkor a 2040-re elképzelt befejezés a hihetőbb, mint az, hogy 2026-ra, Antoni Gaudí halálának századik évfordulójára minden kész lesz.

Hát igen, a nagy művészek is meghalnak, de olyan szerencsétlenül, mint ő, talán kevesen. A szerényen, inkább szegényesen, elhanyagoltan öltözött művész gondolataiba mélyedve ment az utcán, s egy villamos elütötte. Habár rendkívül népszerű, körülrajongott volt, nem ismerték fel, a kórházban három nap múlva meghalt. És az utána következőkre olyan terheket hagyott, amelyeknek megfelelni nehezen lehet. Ezek egyike a Sagrada Familia befejezése. Persze, ő számos épületet tervezett, ezek közt volt egyházi épület is, a gótikától a modernizmusig terjed művészete, s további alkotásai is sugallják, hogy anyagválasztáskor vigyázott annak szépségére, nála nagy szerepük van a színeknek, a térbeli elrendezésnek. Templomai tornyaival az angyaloknak üzent, s nem ötletszerűen tervezte a legmagasabb tornyot 170 méteresre. Így közelebb lehet kerülni Istenhez, vallotta. Úgy vélte, ez a templom, amely az organikus építészet példamutató megvalósítása, s amely közel áll a szecesszióhoz, a kubizmushoz, a jövőben épülő nagy katedrálisok közül az első. Egy biztos: nevezték korszerűtlennek, befejezhetetlennek, kortévesztőnek, hagyományokat elvetőnek, de a huszadik század dinamizmusát, bonyolultságát tükrözi. Katalónia büszke erre az építményre, mint ahogy büszke nem csupán Barcelona, de az egész, szabadságra vágyó tartomány természeti, művészi szépségeire.

Katalónia Észak-Spanyolországban, a Földközi-tenger partvidékén fekszik, a főváros, Barcelona a Pireneusoktól és a francia határtól olyan százhúsz kilométerre délre terül el. A lakosok nagyobb része katalán nemzetiségű, nem rejtik véka alá, hogy függetlenednének Spanyolországtól. A város a Földközi-tenger harmadik legnagyobb kikötője, a másfél milliót meghaladó lélekszámával Spanyolország második legnépesebb városa. Katalónia a spanyol állam leggazdagabb része, a művészetekben ugyancsak meghatározó. Elég, ha Gaudí mellett megemlítjük Joan Miró festőművészt, Joan Carreras énekest, de még inkább Salvador Dalí festőművészt, aki katalóniai szülővárosában, Figueresben olyan magánmúzeumot, sokak szerint magamutogató építményt hozott létre, amely összetettségében, vonzerejében, látványosságaiban a barcelonai csodával mérhető. Persze sok mindent elmondhatok erről a rendkívül vonzó – politikai küzdelmeivel is lenyűgöző – tartományról, amelynek lakói tényleg büszkék arra, hogy ők nem spanyolok, s ez meg is mutatkozik a feliratokban, zászlóállításban, nyelvhasználatban egyaránt. Nyilván írnom kell(ene) e Földközi-tenger melletti vidék kiemelkedően szép csodáiról, a legendás Montserrat („fűrészelt hegy”) titkairól, Costa Brava (Vadpart) páratlan varázslatairól, a katalán vendégfogadás sokat dicsért, saját tapasztalatom szerint is csodás adományairól. Mindezekről talán majd később.

Péter Sándor