Pedig igazán elhallgathatnánk végre, hiszen csodálatos, tükörsima útjaink vannak megyeszerte, a turizmus virágzik, annyi a munkahely, hogy lassan már Kínából kell vendégmunkásokat hoznunk, síparadicsom síparadicsom hátán, a háromszéki burgonyatermesztő kisgazdák pedig olyan jól élnek, hogy azt lassan bárki megirigyelhetné. A fiatalok minden vágya, hogy hazatérjenek, mert olyan jók itt a fizetések, olyan könnyű itt lakást vásárolni, annyira támogatja a fiatalokat a helyi vezetőség, időseink legnagyobb gondja pedig minden bizonnyal csak az, hogy ki nyeri a sakkjátszmát, nem kell nekik órákat állniuk sorban a gyógyszerekért, bonyolult számításokat végezniük, miről is mondanak le ahhoz, hogy a téli időszakban fedezni tudják a lakás fenntartási költségeit. De nekünk ez sem tetszik. És folyton csak akadékoskodunk, pofázunk. Vagy éppen hallgatunk — mert az is baj. Hiszen a dicshimnuszok ideje jött volna el, a pártot kellett volna magasztalnunk teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből.

Hát ki más lenne a hibás, ha nem a Háromszék című napilap? Most csak az alacsony részvételért. De még néhány hét, néhány hónap, és minket okolnak majd a járhatatlan utakért, a jövőkép nélküli gazdák helyzetéért, a fiatalok elvándorlásáért, a növekvő munkanélküliségért, azért, hogy nem dolgoztunk ki és ültettünk gyakorlatba egy reális fejlesztési stratégiát, hogy nem teremtettünk új munkahelyeket, nem ragadtunk ásót, nem öntöttünk aszfaltot...

És közben a megoldást is felvillantja frissen megválasztott képviselőnk: no nem munkahelyteremtési programról, fejlesztési tervekről beszél, hanem egy más napilap létrehozásáról. Most már tényleg közel a tejjel és mézzel folyó Kánaán...