Az elmúlt napokban, hetekben bebizonyosodott: a romániai társadalomban jóval nagyobb erő, összefogási és segítségnyújtási készség, illetve elszántság lakozik, mint hittük. Hiszen sokan fáradtnak, közömbösnek érezhették immár önmagukat is, mert az ország ügyei csak nehezen haladnak, számosan gondolhatták, gondolhatják, hiábavaló itt minden jobbító szándék. Ám az Ukrajnából a háború miatt Romániába is megérkező menekültáradatra gyorsan és példásan reagáltak mind a civil társadalom, mind az érintett állami intézmények képviselői.

Napok, hetek óta látjuk a máramarosszigeti, szeretvásári határállomásról érkező megrázó képeket, s nem lehet nem észrevenni azt a mélyről feltörő, alig létezőnek hitt emberséget, ami a segítők ezreit, tízezreit vezérli. Ezzel együtt talán az is tudomásul vehető, hogy egy megfáradt, reménytelennek vélt társadalom igazán nagy dolgokra, mondhatni csodákra képes, ha tagjai összefognak egy közös cél érdekében. Ez a cél most az Ukrajnából érkező menekültek segítése, felkarolása, támogatása. Ki-ki ereje, lehetősége szerint cselekszik: aki teheti, tolmácsként dolgozik a határon, segélyszervezetek százai, ezrei önkénteskednek, aki tud, élelmiszert, pénzt ad vagy gyűjt, s akinek lehetősége van, ideig-óráig elszállásolja az önhibájukon kívül hajlék nélkül maradókat. Legyen akár kisebb panzió vagy lakás birtokosa, vagy akár ötcsillagos szálloda tulajdonosa. Példák százai, ezrei említhetők: egy Suceava városában lévő szálloda tulajdonosa azt írja közösségi oldalán, eddig 4400 menekültet díjmenetesen szállásolt el, illetve önkénteseivel együtt 19 ezer ukrajnait szállított – szintén ingyen – az országban és Európai Unió tagállamaiba, önerőből, mindenféle állami segítség nélkül. Emellett humanitárius segélyszállítmányokat is indított a szomszédos, háborúban álló országba. Ismételjük: segítők százainak, ezreinek a példája sorolható. Nem lehet megilletődés nélkül tekinteni a történtekről beszámoló riportokra, miként nem lehet érzéketlenül, megrendülés nélkül tekinteni arra a mintegy kétszáz ukrajnai kisdiákra, gyermekre sem, akik egy bukaresti líceumban kezdhettek el újra, ideiglenesen iskolába járni.

E folyamatból, illetve a gyűjtésből és az adakozásból a háromszékiek is kiveszik a részüket. Mind a Vöröskereszt, mind a Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei – és rajtuk kívül bizonyára még sokan mások – dolgoztak a nehéz napokban a határon, s bizony, miként maguk a segítők állítják, más emberként tértek vissza onnan. E másság ereje kellene elhatalmasodjon mindannyiunkon – az itteni életet nehéznek és fárasztónak, netán reménytelennek érzőkön –, s ha valamikor újra eljön majd a békeidő, ezzel az erővel bizonyosan jobb, emberibb életet tudnánk kovácsolni.